Midőn az alább látható fotókat készítettem, még ragyogó október eleji ősz volt. Sok helyütt már leszüreteltek, netán épp a szüretre készültek, vagy kövér puttonyokba gyűjtve hordták a termést a présházakba. Nyár óta sokféle jó magyar bort kóstoltam, ez idáig azonban nem vetemedtem arra, hogy személyesen ismerkedjem valamely borvidékkel.

Hogy miért éppen a Somlóra esett a választás, annak főként az volt az oka, hogy nemrégiben beleolvasgattam Eötvös Károly Utazás a Balaton körül című útiregényébe, amely a „somlyai” bor legendás, kedvező egészségügyi hatásairól számos helyütt említést tesz. Kirándulásomat nem nevezhetném kimerítő bortúrának, hiszen mindössze fél napot töltöttem a Somló lankáin, közben viszont olyan borokat kóstoltam, és oly finom nektárokat vásároltam, melyek azóta is meghatározzák ízlésemet a fehérborok terén.

A legtöbb borszakértő nagyjából megegyezik abban, hogy a somlói bor jellegzetes ízvilága selymes ásványosságában keresendő. S valóban, e kialudt vulkán földjén termelt szőlőből majdhogynem a pompás gyógyvizek stílusára emlékeztető karakteres fehérborok készülnek. Egyedülálló természeti környezet, különleges talaj, melyből a tőkék gyógyhatású ásványokat szívnak magukba, hogy azután az emberi testnek különféle örömöket és egészséget adjanak.

A legismertebb sztárborászok birtokára nem jutottam el (Györgykovács, Fekete Béla), de rögtön a kirándulás kezdetén betévedtem a Csordás-Fodor borházba, amelyet noha sokan csak a somlói borok másodvonalához sorolnak, tanúsíthatom, hogy a legjobb nedűk világában is megállják a helyüket. Itt a gazdasszony jóvoltából a nagy sommelier-ket is túlszárnyaló tájékoztatást kaptam a somlói szőlőfajtákról, melyek közül egyértelműen a Juhfark bizonyul a legkedveltebbnek. Bár több bortudor a túl nyers és jellegtelen italok közé sorolja, ebben a véleményben semmiképpen sem osztozom.

A somlói Juhfark eddigi tapasztalatom szerint igenis markáns személyiséggel bíró, kimondottan mámorító bor, amit sikerült egy közvetlenül a hordóból fejt 2 literes palack révén is megtapasztalnom. Ugyancsak komoly élmény volt a Csordás-Fodor féle somlói Furmint, amelyet a korty legördülése után egyfajta pikáns, már-már citromos utóíz tesz felejthetetlenné. Arról nem is beszélve, hogy rendszerint 3–4 deci somlói bor még 3 órányi éjszakai alvás és az azt követő 10 órányi kimerítő munkavégzés után, leglankatagabb estéimen is új energiákat préselt belém.

Az ismert pincészeteken kívül érdemes belátogatni néhány somlói őstermelőhöz is. Magam a Puchinger nevezetű házi pincében vásároltam jó áron néhány liter asztali olaszrizlinget és furmintot, amelyek azután napokig kiszolgálták esti poharazgatásomat, s bátran mondhatom, ízben szinte egyáltalán nem, de élettartamban is alig maradtak el palackozott társaiktól.

Októberben persze folytattam bolti kalandozásaimat is. Rájöttem, hogy a neves magyar pincészetek drágán árult, közepes borait nem feltétlenül ildomos kóstolni, mivel azok óriási mennyiségben a címke által megtévesztett tömegek részére készülnek, sajnos egyre kevésbé kifogástalan minőségben. Így jártam például az amúgy nyilván kiváló Bock József 2006-os Villányi Portugieser nevezetű borával, amelyben sajnos alig találhatók ízek. Ám a szekszárdi Takler pince 2006-os Kékfrankosa határozottan szép élménynek mondható, már majdnem egy jó cuveé-re emlékeztet. A vörösök tekintetében azonban ezúttal a balatonboglári Konyári birtok nyert, mégpedig 2005-ös Merlot-Kékfrankos házasításával. Ez a bor, ár és érték arányában a legügyesebb választás egy hipermarketben.

S a végére egy igazi meglepetés. A csopaki Jásdi pincészetről már nagyon sok jót hallottam és olvastam, azt viszont nehezen hittem, hogy pár kilométerre innen, Veszprém közelében a Balaton partjának napsütötte dombjain országszerte egyedülálló olaszrizling készülhet. Nos, alaposat tévedtem. Jásdi friss csopaki Olaszrizlingje megszégyenített minden eddigi magyar fehéret, amit az utóbbi fél évben kóstoltam.