Kaptam magam, és megkérdeztem az „utca diákjait”, szerintük milyen az oktatás színvonala. Milyen szakmát tanulnak? Mit terveznek, hol szeretnének elhelyezkedni? Az örök favorit: itthon vagy külföldön remélik a boldogulást? Válaszoltak.

(Az interjú alanyaival nem azonosulok, mondandójuk lejegyzése saját szavaik alapján történt. Az esetleges zavaró, néhol a trágárságot súroló kifejezésekért elnézést kérek, nem szándékoztam lelki sérüléseket okozni. Az van, hogy fura egy népség fura felfogással – ez a mostani diáksereg.)

„Milyen az oktatás? Hát ezt fejtegethetném. Azt hittem, a középsuli után már nem kell fölösleges dolgokat magolni. Ez az egyetem néha egy vicc. Elég gyakran, most hogy így végiggondolom. Sok hülye előadás, értelmetlen. Persze kell a diploma, anyám is ezzel húzott. Mer’ a diplomásoké a jövő ügye. Nemtom, szerintem a jövő kapásból nem sok jóval kecsegtet, gondolj csak a kormányra…”

Hasonló egy-két mondatos válaszokat nagy vidáman hozzám vágtak – semmi nem jó, sokat kell seggelni. Persze kikerülhetetlenül szóba került a politika is, mert kit érint az jobban a meg nem értett felsőoktatási intézményekben tanulóknál? Tandíj, keretszám, semmi nincs jól, mindent máshogy kellene csinálni. A máshogy persze kifejtetlen maradt, ne így, és kész.

Voltak nyelvszakos tanárjelöltek, idegenforgalmisok, majdnem mérnökök. Ellensúlyozva az előző idézetet, találkoztam más szemlélettel is.

„Szerintem színvonalas. Persze, kuszának is mondható, a kreditek rendszere meg a felkészülés a vizsgákra bonyolult első körben. Aztán megszokja az ember, tanulni kell, itt így megy. Eltúlozzák ezt a lezülött oktatás dumát, én nem érzékelem. Viszonyítási alapnak pedig ott a nővérem.”

Idegen nyelvet a többség átlagban kettőt beszél. Nem is akármiért, egyetlen olyannal sem sikerült beszélnem, aki határozottan kijelentette volna, hogy ő márpedig Magyarországon szeretne élni, dolgozni, családot alapítani, kutyát tartani, TESCO-ban vásárolni, forintot használni még 2068-ig. Egy árva lélekben sem támadt fel a hazaszeretet. Erre alapozva jóslatom szerint őrült népvándorlás fog elkezdődni kicsiny hazánkból kiindulva, lehet elkezdeni pakolni.

„Itthon? Ha visszajövök is majd, csak évek múlva. Szeretnék pénzt keresni, nem az éhenhalás szélén kidolgozni a belem, itthon pedig ez vár egy pályakezdőre. Kinn sokkal jobbak az esélyek, tiszta lappal, nyelvismerettel már nyitva is vannak a kapuk.”

„Már szervezem is a diploma utáni kiutat. Angliába megyek, ezerszer vonzóbb minden téren, mint Magyarország. Majd ha kilábalunk a gazdasági csődből, akkor megfontolom a hazajövetelt. Lehet, annyira sikeres lesz az életem külföldön, hogy jön haza a franc.

„Nem vagyok elmebeteg. Valószínűleg ez lesz: próbálkozom itthon egy kicsit, aztán pofára esek. Sok ismerősömmel ez történt, egyszerűen nem találtak hónapokig semmit. Diplomával, de lehet, a szakmunkások tényleg jobban járnak. Mindenesetre nem fogok sokat várni, hisz’ ha itthon nem terem babér…”

Itthon dolgozni tehát nem éri meg, mert:
– keveset fizetnek a csúnya főnökök
– sokat kell dolgozni azért a kevés fizetésért
– a sok dolgozás nem térül meg, idő sem jut másra
– a szabadidő és a családdal töltött idő hiánya stresszessé teszi az embert
– gyomorfekélye lesz és fájni fog
– kórházba kell menni, márpedig az egészségügy az oktatáshoz képest is hujjujjjjj (be szabad fejezni önállóan a gondolatot :)
– a kórházban néha meghalnak
– ha mégsem, akkor tovább kell dolgozni
– keveset fizetnek…

Bezzeg külföldön:
– sokat fizetnek az elbűvölő főnökök
– nem is kell belehalni a munkába
– jut idő másra, lehet menni golfozni
– az emberek megtalálják a belső békéjüket, abszolúte kiegyensúlyozottak
– nem tapasztalják meg a magyar egészségügyet
– nem halnak meg

A hangyányi gúny csak szemfelnyitó céllal lett becsempészve, el kellene gondolkodni, hol van a határ az álmok meg a realitás között.

Bár a végkövetkeztetés adott: a magyar emberek belehalnak a munkába, bezzeg a külföldiek sokáig élnek nagyon-nagyon boldogan…