A Teleszterion Színházi Műhely – hál’ Isten – jó humorú emberek társasága. Nem veszik halálosan komolyan magukat, közben pedig nagyon is jól megcsinálják, amit vállalnak. Komolyan játszanak, és a közönség szereti őket. Nem is csoda, ha olyan dulakodás volt a jegyekért az E-kamara előtt, mint a nyolcvanas években a banánért a boltokban karácsonykor.

A 19. század orosz irodalmi hősei között kevés a boldog ember. Az ezernyi boldogtalan között azonban van egy különösen jellemző típus, mely nemcsak hogy nem boldogul a világban, hanem – bár vágyik a boldogságra – meg sem próbálkozik vele. Az élethez való passzív hozzáállás emblémájának Oblomovot szokás nevezni, aki főszereplő létére Goncsarov regényének 120-dik lapjáig ki se dugja a lábát a paplan alól. Azt azért nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy ezek a fáradt antihősök nem csinálnak semmit. Állandóan gondolkodnak ugyanis. Általában azon, hogy mit is kellene csinálni.

A Teleszterion Színházi Műhely Dosztojevszkij egyik haszontalan hősét teszi játéka főszereplőjévé, mikor a Feljegyzések az egérlyukból című kisregény színpadi adaptációját mutatja be. A kisregény elbeszélését ez a változat a szobáját el nem hagyó odúlakó – ahogy a színházi műhely írja: Odulakó – belső monológjává teszi. Egy elme játékává, mely magába sűríti a hős tapasztalatait, kudarcait, vágyait, nyomasztó világot teremtve egy lelakott szobabelsőben.

Egy sötét szobában eltöltött hosszabb idő valóban meg tudja kavarni az ember arányérzékét, és ennek bemutatására a rendező – Komáromi Sándor – alkalmas eszközt talál. Az egyetemi színházi műhely játékának sokfélesége a főszereplő bezárt világát élményszerűvé teszi. Amennyire passzív a főszereplő, annyira aktív a színészi játék. A belső világ mozgásait erősen „kitett” játékkal jelenítik meg. A darab ettől karikatúrává válik: felismerhetően ábrázol, mégis eltorzít. Bizonyos vonásokat felnagyít, és nem a szépre fókuszál. Az orosz írók igazán nagy mesterei ennek a műfajnak, ez a színházi változat pedig jó formát talál ennek megmutatásához.

Torz lelkek torz kapcsolatait látjuk egy emberi torzó agyán át megszűrve, de hiába nyomasztó a főhős helyzete, az előadás vélhető célja nem a közönség nyomasztása. Jó adag humorral találkozunk ebben a meglehetősen szomorú helyzetben. Mikor már kezdeném olyan kényelmetlenül érezni magam, mint Beckett nyomorékjainak redukált kalandjait olvasva, a humor megment.

Persze ezek az orosz antihősök messze vannak még Beckett a nullánál is kevesebb szereplőitől. Az oroszok egérlyukaiban még megjelenhet a szép és a jó. Az Odulakó szobájába egyszer csak bekopogtat a nő. Ha prostituált alakjában jön is, és elég hamar távozik is, mégiscsak kinyílik az ajtó egy jobb élet reménye előtt. Komáromi Sándor rendezésében itt is olyan eszközökkel találkozunk, melyek egyértelműen fogalmaznak. A tánc, a lányra irányuló fény, a tempóváltás, a zene, a hangeffekt kiemeli ezeket a jeleneteket, s ismét dicsérhetjük az előadás formahasználatát.

A lehetőséggel azonban – orosz antihős lévén, természetesen – főhősünk nem élhet: a végpont a kiindulóponthoz tér vissza. Oblomov visszabújik a paplan alá, a néző pedig saját szánalmas életére gondol, és izgul, nehogy ő is elszalassza azt, ami megmentheti.