A D’arts Kortárs Képző- és Médiaművészetért Alapítvány másodjára rendezte meg fesztiválját, amely a digitális művészet jelenlétét és szerepét hivatott bemutatni, erősíteni. Lássuk, milyen sikerrel.

Kezdésként egy kis mentegetőzés. Jómagam csak a fesztivál indulása után több nappal szereztem tudomást a rendezvényről, ami még egy botcsinálta újságírónál is megbocsáthatatlan. (Másrészt, ha szimpla érdeklődőként tekintek magamra, a felelősség rögvest áthárítható a szervezőkre a csapnivaló marketingtevékenységért.) Így sikeresen lemaradtam a megnyitóról és a konferenciáról, amelyen pedig számos, minden bizonnyal érdekes előadás is elhangzott a digitális kultúra térhódításáról és lehetőségeiről. Kár.

Így maradt számomra a Csikász Galériában bemutatott kiállítás, ahol digitális technikával előállított képek nyomatait és multimédiás alkotásokat láthattam. Slussz. És ez az, ami rögvest nagy szívfájdalmat okozott, hiszen örülök a kezdeményezésnek, drukkolok a D’Arts alapítványnak, ésatöbbi, de amit láthattam, az csak egy icipici szeletét mutatta a digitális művészetnek. Mert mit is láttam? Egy halom képet és manipulált fotót, amelyek alapján nehéz megállapítani, miben is olyan klafa és új a digitális művészet. Ráadásul sok közülük nem több mint puszta szoftverzsonglőrködés (néha igen brutális módon, amikor például a Photoshop beépített sablonjait és textúráit használják fel), amit bárki megtehet, ha leül egy gép elé, és kipróbálja az összes effektet. Hasonló eljárással készült képekből többet és jobbat is találhat az egyszeri netszörfös, ha felkeres egy közepes háttérképgyűjteményt, a webes „népművészeti” alkotásokról nem is beszélve. Szerencsére akadtak kivételek, ahol a technikai tudás mellett ötlet, kreativitás és némi mondanivaló is felbukkant, például (a teljesség igénye nélkül) Luca Cervini, Afanassy Pud, Lynda Lehmann vagy Révész Éva Gabriella munkáiban.

Hiányoztak viszont az igazán eredeti alkotások, amelyek nem csak ecsetet helyettesítő eszközként alkalmazzák a számítógépet, hanem kihasználják annak egyedi tulajdonságait és lehetőségeit. Az egyik előadó, KisPál Szabolcs, sok példát mutathatna erről, hiszen a C3oldalán számos ilyenre bukkanhatunk. Például Vuk Cosic war map című alkotása, amely a maga egyszerűségében és technikai sterilitásában képes megmutatni a háború borzalmát, vagy Vécsei Júlia Juligraph elnevezésű munkája, amely személyességével és interaktivitásával alkot újat. Vagy ott van a Farkas Péter által írt Gólem című regény-esszé, még inkább net-art projekt, a legtalálóbb irodalmi példa a számítógép, mint eszköz használatára. És számos példát lehetne még hozni, amelyek magukévá teszik a digitális eszközök sajátosságait, és bevonják azokat az alkotás folyamatába. Így az internet eszményi terep a digitális alkotások burjánzásának, ahol az interaktivitás, a felhasználók közössége és a számítógép is mind részei lehetnek a művészi alkotásnak.

És ha már szóba került az internet, elmorfondírozhatunk azon is, hogy a digitális művészet bemutatásának mennyire lehet terepe egy szimpla kiállító terem, és mennyire lenne jobb helyen a digitális világban? Mint, ahogy erre is akadnak példák, hiszen a virtuális galériákban természetes „élőhelyükön” figyelhetjük meg az alkotásokat, ahol igazán kidomboríthatók egyediségük, és láthatjuk, milyen új utakat teremtenek a művészetben.

Összességében tehát egyszerre örülök a D’Arts Fesztiválnak, és hiányérzetem is van. Mindenesetre az alapokat lefektették, remélem a következő fesztiválon a digitális művészet szélesebb aspektusait is láthatjuk, és talán a témához illőbb formában és módszerekkel.