Megint egy film az erőszakról és a drogokról, az erőszak és a drogok ellen. Jó film, mert Tarantino és Jarmush munkáihoz lehet hasonlítani, és jó film, mert leköti a nézőjét, izgalmasan mond el egy – illetve több – izgalmas történetet. Öt nő sorsába sűríti bele egyetlen egyét, és egyetlen női sorsban mond el végtelen számú egyéb női históriát.

Az első kockákon egy zavarodott nőt látunk, aki potenciális áldozatként jelenik meg, s kíváncsian figyelhetjük, hogy vajon ki vagy mi fogja okozni a halálát. Azonban nem kis döbbenetünkre ő talál egy holttestet, akinek a nyakáról elcsen egy medaliont, amit aztán önmaga megelégedésére biztonságba is helyez egy konyhai kredencben. Aztán jelenti a halálesetet, és a hátralévő pillanatok során továbbra is arról igyekszik meggyőzni bennünket, hogy akár őt magát is kémlelhetnék a halál fürkész doktorai. Alakjára egy teljes epizód – és néhány képkocka – jut, de hogy mennyire nem véletlen a párhuzam, a következő „érdekes” nőalak épp az a halottkém nő lesz, aki a megtalált holttestet vizsgálat alá veti.

Benne eltűnt, saját nővérének a holttestét véli felfedezni, és építi bele befejezetlen gyászmunkájába, hogy álljon már végre az emlékmű, ami eltűnt nővére helyére kívánkozik. Depressziójából a halál bizonyossága ragadja ki, s ad okot számára az ünneplésre, a szórakozásra. A harmadik epizódban magának a gyilkosnak pillanthatunk bele az életébe, és érthetjük meg, vagy háborodhatunk fel tettének, tetteinek okán. Az ő életéhez ugyancsak egy nő, a felesége nézőpontján keresztül kerülhetünk közel, az ő nyomozásában, s a nyomozást lezáró gesztusban sejthetünk, tudhatunk meg újabb dolgokat a női lélekbugyorról.

Mert lélekbugyor az akad bőven! Karcosabb, selymesebb – mikor, melyik. És ezekkel még közel sincs vége a látottaknak! A negyedik nő, maga a meggyilkolt lány édesanyja, az ötödik pedig a halott lány barátnője. Így, rajtuk, ötük sorsán keresztül jutunk el az egyhez, ahhoz, aki holtában beszél arról, hogy már életében mekkora hulla volt.

Érdekessége mellett frissessége teszi igazán szórakoztatóvá ezt a filmet. Frissesség alatt nem feltétlenül – az egyébként szintén hibátlan – tempóját értem, hanem mindazt a tartalmat, amit a filmből aktuálisnak érzek. Véletlen-e vagy sem, de mindkét ezt megelőző moziélményemhez tudom kötni Karen Moncrieff alkotását. A Candyről azt mondtam, hogy kiszámítható didaktikussága miatt iszonyatosan unalmas, Tarantino Halálbiztosáról pedig azt, hogy brutalitása miatt lehengerlően gyönyörű. A halott lányról pedig azt gondolom, hogy úgy képes tanítani, hogy közben egyszer sem ismétel, egyszer sem sulykol, mégis hiba nélkül fel tudjuk mondani a leckét: hogy hülyének és drogosnak lenni rossz. Hülye drogosnak meg pláne!

Azonban a film mindvégig megmarad egyfajta higgadt véleménykifejtésnél, nem esik túlzásokba, így a gúny és az irónia sem válik öncélúvá, nem lesz magamutogató, sem pedig művészieskedő. Tanít ugyan, hogy miért nem kéne mindenféle szir-szar szerekkel széjjelnyomni az arcunkat, s ha jólétben növünk is fel, az, hogy anyánk lánykorunkban csak a leértékelt árukból vásárolt utánvétes postai katalógusokból, még nem ok, hogy az országutak barmai elé vessük magunkat, és legelésző ökrök számára zöldellő fűnek-fának legyünk illetlen-illatlan trágya. Szóval csajok, kalandra fel, moziba be, aztán vigyázó szemetek a mozivásznon legyen!

A halott lány – színes amerikai film – a HEMO Kortárs filmklubjában futott, rendezte: Karen Moncrieff, készült 2006-ban