„Most akkor mi van? Úgy értem, milyen nap? Mármint a munkarend szempontjából.” Ez a gondolatmenet mindig lejátszódik bennem és környezetem nagy részében, amikor hétköznapra esik egy-egy ünnepnap. Ugyanúgy megkavarodik vállalati alkalmazott, hivatalnok, de még az egyéni vállalkozó is. Pedig mindez az ő érdekükben történik. Vagy mégsem?

A probléma csak halmozódik, ha rövid időn (mondjuk egy-két héten) belül kétszer is előfordul, hogy munkanapon van nemzeti – vagy egyéb – ünnep. Ez nagy ritkán akkor fordul elő, amikor korán van Húsvét és Március 15-e „veszélybe” kerül, de Október 23. és november 1. mindig bezavar. A Karácsonyt és az Újévet nem sorolom ide, mert a két ünnep között amúgy is ellazul az egész népesség.

A fél ország izgatottan veszi kezébe decemberenként a következő évi naptárt, vajon hány olyan nap lesz, amikor nem kell gályázni? A 2007. esztendő ebből a szempontból népszerűbb, mint egy olimpia vagy egy futball vébé éve. Rendesen kijutott nekünk a jóból. Mondhatnám, ennél szerencsésebb variációt szerkeszteni is nehézkes lett volna.

Félreértés ne essék, semmi kedvem visszahozni a ’80-as évek előtti állapotot, amikor pl. a forradalmi tavasz (ifjabbaknak: március 15., 21. és április 4.) idején bár hiába volt ünnepnap, azért mégis elvárták az állampolgártól, hogy megjelenjen – persze önkéntesen, ideológiai lelkülettől hevítve – a melóhelyen, vagy éppen az iskolában, hogy néhány propaganda filmet vagy előadást végigélvezzen. Mégis úgy látom, már kezdünk átesni a ló túloldalára.

Nézzük csak meg a jelenlegi helyzetet. Október 22-ét (hétfőt) ledolgozzuk 20-án, szombaton, na de sok cég – akár állami, akár egyéb – pénteken rövidített munkaidővel működik, így szombaton pénteki, pénteken pedig szombati (azaz hétfői) munkarend volt, hogy a dolgozók minél hamarabb megkezdhessék a hosszú hétvégét. Ezen a héten szerdától szombatig húzzuk az igát, azzal a különbséggel – és egyszerűsítéssel –, hogy ezúttal egyből a pénteket fogjuk megduplázni.

Egy percet sem irigylek tőlük/tőlünk, inkább bosszankodtam, amikor volt szerencsém megtapasztalni a hétvégi „munkamorált”. Nagyon is hétvégi volt! Bankban, hivatalban vagy a kisebb-nagyobb cégek irodáiban, üzleteiben ugyanazt a fásultságot láttam. Csak lélekben volt jelen a dolgozók többsége, a „Mit főzöl?” „Hová mentek?” gyakrabban hangzott el, mint a „Miben segíthetek?” vagy „Mit parancsol?” Már ha volt bent egyáltalán valaki, ugyanis mikor máskor lehetne kedvezőbben kivenni a szabadságot, mint most? (Három nap szabival egy teljes hét, vagy hat nappal két hét) Magyarán kevesen voltak, de ők sem dolgoztak.

Minek áltassuk magunkat? Ilyenkor fogyasztjuk (fogyasztják) a villanyt, a kávét, a gázt, anélkül, hogy bármit is dolgoznánk. Persze ez ellen soha senki sem fog lázadozni, jó ez így a népnek! A párom munkahelyén legalább nem kerteltek, ketten voltak összesen, akik nem vettek ki szabadságot, így értük nem volt érdemes az épületet sem befűteni, hát őket is „kényszerszabadságolták”.

De legalább mindenki tudta, hogy itt NEM dolgoznak…