Nagyon okos tud lenni. Az ember, aki a halottról beszél. Aki tudjuk, hogy nem is ismerte, nem is érdekelte soha, mi van vele, de most nagyon okos. Meg szép is. Ahogy meghatottan beszél, vagy esetleg még könnyezik is. Miközben persze kiállítja a saját kis bizonyítványát a mi halottunkról. Az én halottamról, a tiedről vagy az önéről. De nem az övéről. Saját halott – micsoda hülyeség.

Önző dögök vagyunk. Minden az enyém, az enyém meg az enyém. A halott is, mert szerettem és ismertem, és tudtam, melyik mozdulata mit jelent, mikor vágyik társaságra, és mikor kell egyedül hagyni. Tudtam, mitől fél, minek örül, mit csinál szívesen, és mitől megy a falnak. Vagy ha semmit sem tudtam róla, akkor is tiszteltem vagy utáltam – vagy valami, legalábbis ismertem a nevét. Tehát részben az enyém volt a saját létezésének és az én értelmemnek – amivel ezt felfogtam – köszönhetően.

A temetését mi rendezzük, mi sírunk vagy mosolygunk. Mi élünk meg mindent a halálhírtől az évfordulókon át saját szemlehunyásunkig. Rajtunk keresztül él tovább, cseppet sem halott, mert ha igazán számított, hatott ránk. A mozdulatainkban, a gondolatainkban van. Persze ha ez nem igaz, akkor is járhatunk a sírjához, emlékezhetünk rá, mert úgy illik – ha az nekünk jólesik. Nem hazudunk ezzel nagyobbat, mint előtte. Pofabőr-vastagság függő. Gyomor kérdése.

Én már eltemettem két nagyapámat, két nagyanyámat, a keresztszüleimet és az édesanyámat. Láttam másoknál is ugyanezt. Ha ismertem a halottat és szerettem, azért fájt, ha csak a hozzátartozót, akkor meg azért. Sírtam én filmes haldokláson is. De álltam megemlékezésen fapofával. Hülye dolog ez az egész. Mert itt nincs ész, csak érzelem. Mármint ha nem felejtettünk el őszinték lenni.

Azt hiszem, a sírás sokat segít. Amikor képzeletben jól lehordjuk a halottunkat, amiért itthagyott minket, és egy kicsit nem törődünk azzal, hogy neki már jobb, vagy legalábbis mindegy. Egy kis fájdalom így is marad. Meg egy kis félelem, hogy mi lesz velünk nélküle. Vagy ha ez nincs, akkor meg a lelkiismeret furdal majd, hogy utáltuk. Mert ugye halottról jót vagy semmit.

Én már nem ragaszkodom tárgyakhoz. A halottam tárgyaihoz. Az csak addig igazi érték, amíg ő használja, fogja, vagy csak törölgeti róla a port. Aztán max pénzbeli értékké lesz, vagy egy új helyen egy új porfogó. De a halottunk hangja, illata, dühe, öröme vagy csak a puszta tekintete – mikor minket nézett –, nem a vázájában van, hanem az emlékezetünkben. Ami ha meghalunk, velünk együtt hal meg, és másnak igazából megfoghatatlan.

Hisz’ látjátok, feleim…