Mitől lesz jó egy fantasy film? A szuper vizuális effektusoktól, a kies tájakon csámborgó törpéktől és elfektől, a sztárparádétól vagy netán a minden mennyiségben felbukkanó sárkányhordáktól? A fantasy valószínűleg ugyanúgy működik, mint a mese, a fantáziánkra mért agresszív támadáson keresztül (nomen est omen), és gyakran nehéz is a két műfajt megkülönböztetni egymástól.

A Csillagpor című filmben nincsenek sárkányok, sem törpök és elfek. Vannak ellenben kies tájak, szuper vizuális effektusok, és határozottan van sztárparádé. De amitől igazán zseniális lesz, az a fantázia szabad szárnyalása és a finoman szadista humor – melyek annyira nem is meglepő vonások, ha figyelembe vesszük, hogy a film Neil Gaiman könyvéből és közreműködésével készült, aki a dark fantasy mai irodalmának kiemelkedő alakja, és mellesleg humora sem lekicsinylendő (ahogy ez kiderül például a Terry Pratchett-tel közösen jegyzett Elveszett próféciák című regény alapján).

Néhány történet- és karakterklisé formabontó felhasználásával Gaiman szürreális, kegyetlen és imádnivaló univerzumot teremt, ahol a mesék világát mindössze egy lyukas fal választja el Angliától. A fantáziavilág, Viharfok persze egy kicsit más, mint amit Grimméktől megszokhattunk: a királyfiak például nem sárkányokkal küzdenek, hogy elnyerjék királyságukat, hanem nemes egyszerűséggel egymást kell elintézniük a trónért. Ez a történet nem tündérmese, de ha igazán végiggondoljuk, nem is sokkal brutálisabb a Piroska és a farkasnál vagy a Hófehérkénél.

Viharfok világában az a döbbenetes, hogy kellemetlenül hasonlít arra, amiben van szerencsénk létezni. A gonosz, öreg nők meg akarnak fiatalodni, az örökösök nyomakodnak az örökségükért, a macsó szájhősök valójában „langyik”, és itt igen olcsón mérik az emberi életet. Viszont mindez sokkal viccesebbnek tűnik, ha találkozunk a nyomakodásban elbukott örökösök szellemeivel, a kecskéből varázsolt furafejű fickóval, a hisztis hullócsillaggal – és persze ha Michelle Pfeiffer az egyik gonosz öregasszony és Robert De Niro a macsó-langyi…

Mattew Vaughn rendező jó lóra tett ezzel a sztorival és ezzel a szereplőgárdával (és a jó nőkről meg a szépfiúkról még nem is beszéltünk), de jól is futtatta a lovát, hogy kibontsam ezt a szép metaforát. Hogy mást ne mondjak, a legjobb Terry Gilliam vagy Tim Burton-filmek szelleme lengte körül a mozivásznat és be a termet. Groteszk, szürrealitás és fekete humor – ez a kombináció nálam mindig bejön.

No, most már attól félek, ha többet írok a filmről, nem lesz kedvük a kedves olvasóknak elmenni megnézni, mert aszondják, már mindent elárult az a buta újságíró… Most pedig igazán nem szeretnék ünneprontó lenni, mert ezt a filmet érdemes megnézni. Én például hosszú idő után először azt tervezem, hogy másodszor is elmegyek, és megtámogatom a plázamozit még egy jegy árával. Szóval jó szórakozást mindenkinek az év eddigi legjobb mozijához!