Ma még mindenki tudja Veszprémben, hogy ki volt az a bőrdzsekis, fémes, színes arc, aki szeretett beülni egy-egy kávéra, aki fáradhatatlanul rótta a város utcáit télen, nyáron. Szilágyi Lackó festő. Már életében kultuszfigura lett. Ő volt a punk festő, az avantgárd művész. Nekem – és sokaknak – Lackó. Tegyünk azért, hogy évtizedek múlva is mindenki tudja, ki volt ő!

Lackó már életében jelenség volt. Mindenki ismerte. Hozzátartozott Veszprémhez. Naponta többször is feltűnt a város utcáin, terein. Csak rá jellemző lépéseivel átszelte a várost. Egy-egy ráérdemesült emberrel szót váltott, majd ment tovább, vagy beült egy kávéra. Figyelt, ment, élt.

És festett. Amennyit bírt. Neki tényleg az élete volt a festés. Ilyenkor kiadhatta a feszültségét, ilyenkor egyenlő feltételekkel küzdhetett a démonjaival. Aki látott már Szilágyi képet, érti, mire gondolok.

A szerencsésebbek – vagy talán a bátrabbak –, akik meg merték szólítani, tapasztalhatták, mekkora koponya. Kitörései, kiabálásai mellett a művészetről, az életről, Veszprémről rendkívül jó gondolatai voltak. Nem hétköznapiak. De hát ő sem volt az. Eredeti volt, egyéniség. Nem akart senkit sem utánozni, nem volt trendi, nem akart megfelelni senkinek. Csak magának. Megmaradt punknak, mert a „punkságot” szabadnak, őszintének gondolta.

Zúzott. Zenében, művészetben, magánéletben. Nem voltak arcai – Ő volt az ARC. Teljes akart lenni, menni a saját útján, ami cseppet sem volt könnyű. Sem neki, sem a társainak. Sokan ismerték, de kevesen értették. Még kevesebben szerették. Néhány ember volt talán, aki barátságban volt vele – rövidebb, hosszabb időre. De a többség félt tőle, kerülte, vagy jobb esetben botránkozó csodálkozással nézte, mint egy cirkuszi fellépést.

Nem értették, nem szerették. És ő szétrobbant ettől. Meg a hétköznapitól, a megszokottól, a konformizmustól, a gerinctelenségtől. A mai világunktól!

Tükör volt és szónok, a festészet, a szabadság bajnoka. Szavakkal, képekkel szólt be a praktikus, könyökölős létünknek. Ki akarta pukkasztani a műanyag lufinkat. Közben pedig ő pukkadt ki. Felőrölték a hétköznapok. Elfáradt, kifáradt. Elege lett. Elment! Maradt a szellemi örökség képek formájában. Maradt valami Lackóból.

Most kell figyelnünk, hogy ne írjuk át az életét. Ne csináljunk belőle Szilágyi László festőművész urat, vagy László testvért.

Tanuljunk belőle. Tanuljunk az ő sorsából. Tanuljuk meg kezelni a nehéz embereket. Elismerni, segíteni őket. Ne az örökségükből éljünk, hanem az örökségükért!

Lackó kapcsán is számtalan jó ötlet látott, lát napvilágot. Ha méltóak rá, segítsük őket. A város vállaljon ebben szerepet, mert Veszprém és Lackó neve összeforrott. Azért dolgozzon mindenki, hogy évtizedek múlva is mindenki tudja, ki volt Szilágyi Lackó.