A Candy nem jó film. Nem szól semmiről, és azt is unalmasan teszi. Drogos cucc, ettől persze még lehetne jó, de nem az. A Trainspotting legalább leköti az embert, vannak benne jó képek, jelenetek, mondások, itt ilyet nem igazán lehet találni. Nem gondolom azt, hogy nincsenek, ne lennének olyanok, akik örömöt találnak, találnának ebben a filmben is, de azt érzem, én nem tartozom közéjük.

A története egyszerű, ami egyáltalán nem baj, csak kicsit se mulatságos, kicsit se vidám. Az egyik legnagyobb baja szerintem, hogy túlságosan is komoly akar lenni, nagyon-nagyon meg és fel akar rázni, de engem nem tudott, nekem nem jött be. Moralizál, miközben nincsenek kérdései, érzelmekre próbál hatni, miközben semmit sem mond, semmit sem állít az érzelmekről, érzésekről. Ott túloz, ahol pedig egyáltalán nem kellene, és elhallgat, amikor pedig mondania illene bármit is. Akár a semmi is lehetne az, ha lenne elég bátorsága semmit mondani, de mert többet akar mondani annál, mint amennyit tud, csak rángat, de nem ragad el, húz, de nem emel fel.

A költőnek készülő szereplőjéről bármi elmondható, csak az nem, hogy valóban egy költőnek készülő valakit látunk (Dan – Heath Ledger). A festőnek titulált cím- és főszereplő karakterből (Candy – Abbie Cornish) is láttunk már sokat, sokkal izgalmasabb szerepeket, alakításokat. Mindegyikük súlytalan egyén és személyiség, s ami még rossz, hogy nemcsak a karakterek gyengék, de az őket megformáló színészek sem játsszák jól e gyenge szerepeket. Egy erőtlen szereptől még lehetne jó játék, élvezetes látvány egy jó alakítás, de itt nemcsak nincs, amit jól el lehetne játszani, de az, és olyan sincsen, aki mindezt jól megtenné.

Az egyetlen valakire, valamire való szereplő és szerep Casperé (Geoffrey Rush). A bohóc, a clown figurája, aki halálba mulatja magát. Szerepe szerint ő az ifjú bolond szerelmesek őrangyala, de ha már védenceit nem ránthatja magával, legalább önmagával szemben következetesen és tisztességesen viselkedik, s ha más nem is, legalább ő túladagol. Mind szerepben, mind pedig játékban.

A történet szerint Dan szerelmes Candybe, Candy szerelmes Danba. A fiú természetesen egy tróger, nem szeret és nem is tud dolgozni, csak szeretni és szerezni szeret, de azt nagyon. Candykét persze magával ragadja a fiú felelőtlen magabiztossága, életélvezete, és igyekszik mellette mindazt bepótolni, amit tisztességes kispolgári családjától soha addigi életében nem kaphatott meg. Vagy majdnem nem. Civódásaikat, évődéseiket Caspar felügyeli, ő segít, amikor kell, érez bárkivel és bárki helyett, juttat belőle boldognak, boldogtalannak és olyanoknak is, akikről azt sem tudjuk, hogy kifélék, mifélék.

Az élethabzsoló Dan intravénás drogost csinál szerelméből, s az élvezetek mókuskereke bizony magával ragadja mind a mestert, mind pedig a tanítványát, s a mester mesterét is. Danban persze kipróbált kábítószer-élvezőt látunk, de Candy sem adja alább, ő is megpróbál beállni barátja mögé a sorba. Az első alkalommal persze túladagolják, a történet innentől kezdve több mint kiszámítható. Emiatt is unalmas, ettől is egyhangú. Aztán házasság, betépés az esküvőn, kétségbe esett rokonok, hozzátartozók és ügyfelek, és sötét árnyként a soha el nem jövő szép akármicsoda.

Dan bebűnöz, Candyből prostituált lesz, adósságaik egyre szaporodnak, s mire észbe kapnának, azzal szembesülnek, hogy ők maguk is. Szegény gyerek! Szegény gyerekek! A leendő szülők megpróbálnak leállni, amiről azonban jól értesült mozinézőként tudjuk, hogy közel sem egyszerű dolog. Nekik sem sikerül, legalábbis áldozat, áldozatok nélkül nem.

Itt sem feltétlenül csak azzal van baj, hogy Candy szerepe szerint elveszíti gyermekét, hanem ahogyan ezt a film igyekszik ábrázolni, megmutatni. Én a magam részéről nem szeretem ezeket az erősen hatásvadász jeleneteket, képkockákat, képsorokat. Szeretem, ha egy történetben, annak elmondása során szembesülök a tragédiával, de nem szeretem, ha úgy próbálnak nálam hatást elérni, ha nyakamba zúdítják jeges-hideg löttyüket. Márpedig itt ezt teszik. A többiről nem is beszélve! Erőszakos gonosz anya, tutyi-mutyi papapótlék, falra hányt, írt üzenetek, csalás és megcsalatás, depi és idegrotty.

Tudom, hogy témája szerint nincs helye a humornak egy ilyen történetben, de ha már tragédiát kíván megmutatni valaki, és egy kicsit is jártas a tragédiák történetében, akkor tudhatná, hogy egy kis komikum még nem a világvége, egy kis nevetés még egyetlen tekintélyt sem vágott haza. Drága komoly Uraimék! Tessék már egy kicsit többet nevetni és nevettetni, mert ha ennyire komolyan kívánnak engem – mint nézőt – meggyőzni arról, hogy valami iszonyatosan fontosat látok, akkor még a vége előtt majd jól nem hiszem el az egészet!

Candy, ausztrál film, rendezte: Neil Armfield, készült 2006-ban.