Régi hagyomány az Index Veszprémen, hogy kedvenc kézilabdacsapatunk idegenbeli kísérgetéséről igyekszünk minél élethűbben számot adni azon polgártársainknak, akiknek az ilyen élmények nem, vagy csak ritkán adatnak meg. Ezúttal Kölnben jártunk, ahol a Vfl Gummersbach fogadta az MKB-t, de most mégsem a meccsről írok – azt megteszi más –, hanem a városról.

Komoly vita előzte meg az indulásunkat: Köln messze van (1100 km), ráadásul a csapatunk sem muzsikál valami jól (hazai döntetlen a Celjével). Ha már valaki a spórolt pénzét drukkerturnéra költi, sokkal inkább menne (megy) majd a közeli Celjébe, ahol a Lasko sör ugyanolyan finom, ráadásul mivel a szlovének régi cimboráink, garantált a jó hangulat. (Nem véletlen, hogy se különgép, se szurkolói buszok nem indultak Kölnbe.) A kezdeti kisbusz helyett mi is csak egy kétszemélyes dobozossal vágtunk neki az útnak, vonzott Európa egyik legnagyobb csarnoka (a 19 200 férőhelyes KölnAréna), amelybe Veszprém harmada lazán elférne, és az a sportélmény, ami – eredménytől függetlenül – egy ilyen helyen a teltház jelentene. Teltház messze nem volt, élmény viszont annál több, bár ennek nem sok köze volt a meccshez.

Ha Köln, akkor dóm és kölnivíz. Előbbi le is nyűgözött minket, utóbbi helyett pedig a kölni sört részesítettük előnyben. Maga a székesegyház a kontinens egyik leghíresebb építménye. Nem véletlen, hogy tömegével nyüzsögnek körülötte a turisták, és ami ezzel jár. Ugyanis a kolduló hajléktalanok – akik a kukákból túrják ki a turisták félbehagyott szendvicseit – mellett a pantomimosok, az utcazenészek, a békeaktivisták, a harcias zöldek mind-mind azért vannak itt, hogy a figyelem középpontjába kerülve valamilyen anyagi/erkölcsi támogatást szerezzenek.

Személy szerint a burmai/mianmari erőszak elleni tüntetőkkel értettem a leginkább egyet, mégis a háborúellenes tüntetés és kiállítás sokkolt a legjobban. A hirosimai és nagaszaki robbantást túlélő gyerekek rajzaiból, a bombázás után készült fotókból, rövidke japán versekből – például arról, hogy miként olvad meg rajtad a bőr, és a fájdalomtól megbénulva nézed, ahogy a földre folyik – álló tacepaókat csak a legelszántabbak tudták végignézni.

A kölni dóm – mint mondtam – lenyűgöző, közel 700 éven át építették, hogy a második világháború bombázásaiban jó része elpusztuljon. Kívülről az eredeti tervek alapján állították helyre, de a belső berendezést már nem lehetett pótolni. Mindig elgondolkodom azon, hogy mit érezhetett egy egyszerű középkori polgár vagy parasztember, ha ezek a monumentális falak közé lépett. A külső gótikus díszek fölfoghatatlan tömegét órákon át tudtam volna most is nézegetni.

Köln mégsem a dóm miatt marad emlékezetes. A belvárosban és a Rajna partján ugyanis elképesztő mennyiségű teraszos kávézó, söröző és étterem várja a többségében német turistákat. A szűk utcákban és a folyóparti promenádon nagy a tömeg, de mégsem. Ugyanis lehetetlen ellenállni a csábító kockás asztaloknak, mindenki ismét „megpihenni” akar a nagy városnézés közben, még akkor is, ha alig 5 perce hagyta ott az előző sörteraszt.

A helyi sörkultúra különleges. A frankok nem követik a bajorok nagyzolását, ugyanis ha két sört kér az ember, nem korsót, hanem kecses kétdecis poharakban pikolót hoznak. Itt nyugodtak az emberek, nem vedelnek, úgy fogyasztják a seritalt, mintha bor lenne, apránként és a megfelelő hőfokon. A Kölsch fogalom, a kölnisch (kölni, Kölnből való) helyi tájnyelvi változata. Egyaránt jelenti a helyi sört és a helyi ételeket (mi más, mint kolbász!), egyáltalán a város egyedi hangulatát.

Fentiekből kifolyólag nagyon lassan jutottunk el a Rajna partján a Csokoládémúzeumig, ahol a nők szemében – legyenek bármilyen nemzetiségűek – ugyanaz a tűz csillogott. Valami olyasmi, mint ami a férfiakéban, ha egy gyönyörű borospincébe vagy egy sörcsarnokba lépnek be. Ez az a hely, ahol még Gombóc Artúr is elégedett lenne, a többiről majd a képek mesélnek.

Láttunk még sportmúzeum tetején kialakított focipályát gyerekeknek, megismerhettük a hajléktalanok hídalatti könyvtárát, bámultuk szájtátva a csodálatos csarnokot kívülről és belülről, majd a vereség után visszatértünk a belvárosba.

A kölsch ugyanis búfelejtőnek sem utolsó…