Meszes talajú, hosszú tűs fenyvesekben tekintélyes mennyiségben terem ez az ismert, kedvelt gomba. Aránylag könnyű felismerni e nemzetségre jellemző két tulajdonságról; kalapbőre nyálkás, szárazon fényes, de egészében könnyen lehúzható, tönkje nem hasas, a csöves rész hozzásimul. Ez a faj közepes méretű, átlag 8–10 cm-es, kalapja sárgásbarna, vörösesbarna.

A fajra jellemző, hogy a tönk felső harmada gyöngyszerű, gombostűfejnyi tejcseppektől ujjnyinál szélesebb részen szemcsés. Fiatalon a tejszerű folyadék sárgás, később beszáradva barnáskorpás, és könnyen letörlődik. A tönk egyenletesen vékony, halványsárga, sárgásbarnás. (Ilyenek mond a gombahatározó...)

Húsa puha, halványsárga. A pórusai kezdetben aranysárgák, később olajbarnásak, idősebb korban tágulnak, különösen a tönknél csaknem lefutó belső szélén. Gyorsan kukacosodik, csak a fiatal példányokra vesztegessük az időnk, amik még nem nyüvesek. A csöves rész is nyálkás, ez a könnyen letörölhető, de az idős csöves részt jobb lefejteni, különben az étel is nyálkás lesz.

Frissen elkészítve, leginkább pörköltnek jó, de bármilyen gombásételben ízletes, közepes kalapjai kiválóan ránthatók. Szárításra kevésbé alkalmas a szakirodalom szerint (nekem mások a tapasztalataim, de ez lehet, hogy az aszalógépemnek köszönhető), de igen jó kivonatkészítésre.

Nagyon hasonlít rá a rózsástönkű fenyőtinóru, ami szemcsésnyelű fenyőtinórutól csak annyiban tér el, hogy sárga tönkjének alsó részén rézvörös foltok vannak.

Mennyei ételt készíthetünk belőle, ha megtisztítjuk a kalapokat, 3 fej vereshagymán megpirítjuk, sózzuk,

egy kis vízzel felöntjük, pirospaprikával megszórjuk, néhány gerezd zúzott fokhagymával bolondítjuk, és készre pároljuk.

Mint amolyan paprikásfélét, nokedlival esszük – ízlés szerint – tejföllel, vagy anélkül…