Úgy két hónapja semmi mással nem foglalkozom a munka és az irodalom mellett, mint magyar borokkal. Elolvastam minden fellelhető könyvet, végigböngésztem valamennyi internetes fórumot, s csekélyke fizetésem egy tetemes részét finom hazai borokra áldozom. Borkóstoló korszakom első lépéseit szeretném bemutatni, amely talán segítséget nyújthat a borkedvelő olvasónak is, mit érdemes leemelni a polcról, mit kevésbé, vagy mit egyáltalán nem, esetleg soha.

Nagy szemlét tartottam az elmúlt hónapban valamennyi üzletben, különösen a hipermarketek őszi boros akcióira koncentrálva, ám szomorúan tapasztaltam, hogy a saját vizsgálódásaim és a megrögzött szakemberek ajánlatai közül csak igen kevés kapható itt helyben, magyarán a kínálat néhol közepes, legtöbbször pedig szegényes. Elöljáróban annyit, hogy persze tudnék mit venni bőven így is, de anyagi korlátaim határt szabnak a legvadabb álmoknak. Mondjuk a toszkánai Barolo, amely a legendás nebbioló szőlőfajtából készült vagy Bock József villányi sztárborász csúcsbora megfelelő ínyencfalat volna, de 6–7 ezer forintig sajnos nem megyek el. Mindenesetre szinte minden este bontok valamilyen palackot, olyannyira rabjává váltam a minőségi borok megismerésének, s persze az érzéki izgalmaknak, meg a jó magyar bornak. Hajt a tudásvágy is, rendkívül szórakoztató, élvezetes foglalatosság a mértékletes borozgatás.

Augusztusban a borfesztiválon még a füredi Figula Mihály Cabernet Sauvignon & Blanc borával kezdtem, azóta történt egy s más. Legelőször is megismerkedtem a villányi Kékoportóval, amely Villány őshonos fajtája. Szinte minden termelő nagy példányszámban tömi tele vele a boltokat, kezdetben nekem is nagyon ízlett, főleg Tiffán Ede és Wunderlich Lojzi pincészetéből a 2005-ös, illetve a Polgár Zoltán valamint Gere Attila 2006-os Portugiesere. Utóbb azonban rádöbbentem, hogy a kékoportó nem is olyan jó, pontosabban, hogy vannak nála sokkal izgalmasabb vörösek. Később rátaláltam Simon József 2005-ös Egri Vörös Házasítására, amely ezer forint alatt talán a leghelyesebb választás a vörös cuveé-k tekintetében. Kékoportó, Pinot Noir és Kékfrankos nászából született, nem éppen a legnagyobb bor, de a mindennapok kellemesen bársonyos vörösét tisztelhetjük benne.

Komoly élménynek mutatkozott azonban Tóth István 2002-es Egri bikavére, amely talán minden eddigi vöröset felülmúlt ebben a mezőnyben. Kerek, bitang jó ízek együttese ez a klasszikusnak mondható veres, amely a bikavérek családjában is bizonyára dobogóra kerülne. Ugyancsak Tóth István pincészetéből kóstoltam a Carpe diem fantázianéven árusított cuveé-t, amely bár nem okozott csalódást, testvére nyomába sem érhetett. Kezdetben ízlett, aztán a bontás után fél órával olyan ízek – savanykás hatások – jelentek meg, amelyek nem tetszettek. Talán mert a gyengének mondott 2004-es év mostohagyermeke? Az egri borok közül azonban a Tóth és Simon nevek mindenképpen hangsúlyos említésre érdemesek.

Aztán megbontottam egy 2006-os Hilltop Neszmélyi Rosét. Már-már likőrös ízvilágú, rendkívül, mondhatni „fennhéjázón” gyümölcsös bor volt, kissé amolyan női italnak mondanám, a páromnak jobban is ízlett, mint nekem. Ettől függetlenül, a bor egyszerűsége ellenére Kamocsay Ákos nem véletlenül nyerte el korábban az Év borásza címet. Később aztán a szekszárdi borvidék termelőinek műveivel kacérkodtam, s bár a 2006-os Takler Kékfrankos még a spájzban vár rám, Mészáros Pál 2005-ös évjáratú Merlot bora szinte minden igényemet kielégítette. Sötétvörös, ízében meggy és málna jegyeit viselő testes ital. Igaz ugyan, Mészáros pincéjéből a 2005-os Kadarkával már nem volt ilyen szerencsém. A borfajták leírásának fogalomrendszerével még csak most ismerkedem, tehát nem mindig tudok használni egyelőre adekvát hasonlatokat, egyelőre a laza jellemzésre szorítkozom.

Az egri, szekszárdi és villányi borok közül ennek ellenére tulajdonképpen csak egyetlen bor okozott igazi csalódást, mégpedig Günzer Tamás 2005-ös Kékfrankosa. Nem vártam tőle édenkerti élményt, de gondoltam, hétköznap este finom asztali választásnak éppen jó lesz. Ehhez képest, mint amatőr, én még ennyi gyors változással alig két óra leforgása alatt nem szembesültem egy bor esetében. Az első 5 percben kellemes, bársonyos ízek, 25 perc után kellemetlen ecetes jegyek, újabb 25 perc után furcsa csípős paprika, majd pedig az utolsó pár kortyra ismét visszanyert valamit a kezdeti egyensúlyából, ízeiből. Volt olyan pillanat, amikor legszívesebben kiöntöttem volna a csapba, közvetlenül azután viszont egész ihatónak tűnt. Ennek vajon mi az oka? Létezhet ilyen bor magától, vagy hibás volt? Rosszul tárolták? Egy hipermarketben leltem rá, talán ott állt teljes egy éven át? És ilyenkor mi megy végbe egy palackban, hogy ennyiféle furcsa és gyakran rossz ízt produkál, miközben mutat egészen remek ízeket is? Vagy talán a régi mondás érvényes, hogy a bor élő-lélegző organikus ital, változó szeszélyekkel? Esetleg egyszerűen egy rossz tétellel volt dolgom?

No, de most sorjázzanak a fehérek. Ebben a műfajban a balatoni boroké lesz a főszerep. Légli Ottó Blanc Cuveé-je és a Jásdi pincészet Olaszrizlingje még tartalékban hever a kamrában, de a balatonboglári mester, Garamvári Vencel 2005-ös Sauvignon Blanc nevezetű palackját éppen nemrégiben kóstoltam, s nagyon ízlett. Ugyancsak kellemes élmény volt Feind Péter balatonaligai Muscat Ottonel-je, amely félédes ital létére is lehengerelt. Elképesztő, hogy régebben ugyanennyiért ittam nagyon közepes tokaji furmintokat és hárslevelűket, amelyek így utólag meg sem közelítik – mint félédes fehér – e sima Feind muskotály színvonalát.

Az Etyek-budai borvidék mágusa, Malya Ernő, azaz a Nyakas pince sem maradhatott ki a sorból, be is bombáztam tőle hamarjában egy 2006-os Budai Cuveé-t, amely Irsai Olivér, Rizlingszilváni és Chardonnay házasítása. Kiváló fehér bor ebben az árkategóriában. Az első kortyoknál minimális szénsav, szinte csak torokban érezni, aztán később csudafinom. Ez a cseppnyi szénsavasság egyébként több más borra is jellemző. Ilyen volt például a neszmélyi Szöllősi pincészet Cserszegi Fűszerese vagy a kunsági Frittmann János Soltvadkerti Ezerjó nevű bora, de gondolom, mint friss tételek, ez ilyenkor elég gyakori jelenség. Ám sem Szöllősi, de még Frittmann borával sem fürödtem be. Megjegyzem, utóbbit talán az egyetlen kunsági termelőnek tartják, aki képes volt a homoki borokból nagy minőséget létrehozni.

Végezetül hadd méltassak egy remek asztalit, az Ostoros pincészet Kutyahegyi Zweigeltjét, 2003-ból, illetve megjegyzem, hogy Tiffán Ede 2005-ös Jammertal Cuveé vörösbora nem teljesítette be azokat a jelentős elvárásokat, amelyeket ennyi pénzért támasztottam, de azért jólesett. A következő hetekben a soproni, a somlói és a badacsonyi borvidék megismerése a cél. Ehhez azonban ideje személyesen is meglátogatnom néhány profi borgazdát, mert egy hipermarket legfeljebb ugródeszka lehet.

folyt. köv.