Lemmy és Keith Richards a rock azon figurái, aki száz százalékig a rock and roll életformát élik még akkor is, ha nincsenek a színpadon. Ha a Stones a világ legjobb rock & roll zenekara, akkor Lemmy együttese, a Motörhead a világ legbrutálisabb rock & roll bandája. Erre a címre rászolgáltak harminckét éves pályafutásuk alatt.

Nos, Lemmy önéletrajzában kendőzetlen őszinteséggel mesél gyermekkoráról – apját nemes egyszerűséggel seggfejnek titulálja –, a hatvanas évekről, amelyek nagyon fontosak voltak számára még akkor is, ha nem zenélt az élvonalban, bár ott volt a sűrűben. Publikálhatatlan sztorik sorakoznak egymás után a Hawkwind-ről és természetesen a Motörheadről, aminek élettartamát egy firkász kérdésére úgy kommentálta, hogy addig lesz, amíg ő él. (A múltkor már megintette egy orvos, hogy lassítani kellene.) Kíméletlen szavakkal szól zenésztársairól, a lemeztársaságok, menedzserek szemétségeiről, szép és kevésbé szép lányokról, magvas megállapításokat tesz a történelemről és a politikáról. Nem rejti véka alá önpusztító életmódját sem, hozzátéve, hogy azt bizony senkinek nem ajánlja. Richards mellett ő az anatómia másik csodája – csoda, hogy él.

Olvasmányos könyv, sok-sok humorral átszőve, azonban ne várjunk mélyen szántó biográfiát. Inkább amolyan laza sztorizgatás az egész – a szálak sokszor elkalandoznak az eredeti témától –, de úgy gondolom, a Motörhead és Lemmy esetében valami mélyenszántó biográfia nem lett volna hiteles. A Sex & Drugs & Rock ’n’ Roll szentháromságához egy ilyen laza szerkezetű könyv dukál. Bár ne hallgassuk el, hogy a könyv vége elnagyolt, az utolsó tíz évet (2002-ig tart az önéletrajz) meglehetős nagyléptékben tárgyalja hősünk.

A Motörhead és Lemmy jelenség. Nem történelmileg, mint a Beatles vagy a Stones (érdekes, hogy Lermmy az előbbit tartja többre), hanem „csak” a rock & roll szemszögéből. Fogadjuk meg Lemmy könyvbéli zárógondolatát: Vegyétek a lemezeinket! Nem fogjátok megbánni.