Az évnek ez a szakasza mindenképpen figyelemreméltó, a legszebb ősz időszaka. Ezek azok az átmeneti időjárást képviselő hetek, hónapok, melyektől talán nemsokára ebben a formában elbúcsúzhatunk… A nap süt, de még sincs iszonyatos meleg, a kedvünk ragyogó, és a világ éppen nem tűnik borzasztóan szörnyű helynek.

Hogy miért hívják így ezt a periódust, az számomra teljességgel rejtélyes dolog. Miért éppen a vénasszonyok nyara? Biztos az ősz szimbolikájával van kapcsolatban, hogy elmúlás meg vég közeledte, de valahogy a klimax is érintett lehet a kérdésben. Vén asszony is megnyalja a show-t, például, vagy vén asszony nem öregasszony, de ez utóbbi sántít, legalábbis sántikál.

Hívják egyébként indián nyárnak is, ami még misztikusabb elnevezés. Talán a krumplival exportáltuk meg a dohánnyal. Az tuti, hogy ősszel van hálaadás napja, de az már később, rosszabb időjárási körülmények között – biztos azért adtak hálát a telepes puritánok, hogy leáldozott már az indiánok napja, vagyis nyara. Ez – mondjuk – nem lenne túl szép az amcsiktól, meg nem is így szól a történet, hanem valami nagy összeborulásról és pulykazabálásról, de hát végül csak módszeresen leültették az összes bikát az ősök, azaz a nagyját kicsinálták, a maradékot meg rezerválták. Most tanítom éppen, hogy az észak-amerikai indián nyelvcsaládba tartozik a legtöbbféle nyelv, mégis az egyik legkevesebb anyanyelvi beszélővel rendelkező família… Így megy ez…

Érdekes egyébiránt, hogy néha mennyire nem tudunk mit kezdeni a jó idővel. Hétvégén a város pang az ürességtől: nem véletlen, hiszen szinte senki nem próbálja arra csábítani a lakosokat és a néhány kósza turistát, hogy itt töltse el a jóidejét. Tisztelet a kivételnek, biovásár. Onnan tombolánk is volt, csak nem derült ki, nyertünk-e, mert nem bírtunk visszamenni a sorsolásra. De teszemazt, a belvárosi Kokó úgy összecuccolt, nehogy valakinek eszébe jusson, milyen jó lenne kiülni, és sütit majszolgatni a szeptember végi napsütésben… Jó, mondjuk nekem így is eszembe jutott, de minek?

Persze a strammok elmennek kirándulni, hegyet másznak, erdőt járnak. Meg gombát szednek, mint rokonságunk egy része, én meg csak reménykedem benne, hogy tudják, mit csinálnak. Már lassan mennyiségi alapon kapok gombamérgezést – volt már rántott, sült, paprikás. A sámánok is biztos ilyentájt hallucináltak a legtöbbet. Még jó, hogy nekem nincs sámándobom, így viszonylag kicsi a késztetés, hogy bolondgombától kóvályogva fára másszak, és lassú dallamokat dünnyögve kerüljek közelebb az istenekhez. Ez egyrészről nem EU-konform, de Szent Imre eszmeiségével is nehezen összeegyeztethető. Bár ez utóbbival szinte semmi emberi megnyilvánulás nem fér össze, maximum a vadkanvadászat. A Szent Imre-év felvetés kapcsán gondoltam is rá, hogy Veszprémben lehetne vadkanfuttatás, mint Pamplonában a bikás cucc, de felülkerekedett állatvédő énem. Így még mindig marad a tömeges szüzességfogadási rekordkísérlet az Óváros téren…

De a vénasszonyok nyarában akkor is a legjobb az egyáltalán nem vén asszonyok, vagy fogalmazzunk úgy, a fiatal lányok öltözködése. Azt, hogy tavaszodik, arról lehet tudni, hogy felbukkannak az első szoknyák, és a nők kezdenek megszabadulni téli egyenbumfordiságuktól – az elővillanó harisnyás lábak és felsejlő domborulatok pedig beindítják a férfiak tavaszi hormontermelését. A vénasszonyok nyara pedig az utolsó nagy erotikaroham az évben. Nyáron már elfásultunk a strandon heverő meztelen testek látványától, így felvillanyoz bennünket az éppen megfelelő mennyiségű ruha által ismét sejtelmessé tett nemiség – amely érzésünk ki is tart addig, amíg elő nem kerülnek újból a nagykabátok…

És végül a szürethez is éppen megfelelő az idő. Ha valami igazán magyar, akkor a vénasszonyok nyara az. Van benne sámánizmus, Árpád-ház, szexualitás és nem utolsósorban bor dögivel. Szép, szőlőtermeléses metaforával élve, préseljük hát ki belőle, amit csak lehet, és hívjuk mostantól magyar nyárnak! Úgy gondolom, ez bizonyos szempontból az indiánokkal szemben is korrekt gesztus lenne, bár ha Cseh Tamás jut eszembe, azt hiszem, ez nem is olyan nagy különbség…