Hétfő délután megérkezett a 30 – egy veszprémi gimnázium cserekapcsolatában résztvevő –osztrák fiatal. A kis magyar csapat persze elhatározta, megmutatja, hogy nesze nektek színvonalkülönbség, akkor is mi vagyunk a jobb vendéglátók. (Tavaly tavasszal ugyanis megcsodáltuk mi már Ausztriát.) Ez a célkitűzés sajnos legtöbbünknél elúszott már aznap este.

A fogadásukon, amin minden volt, de tényleg minden – sütemény és általunk kőkemény munkával elkészített szendvics –, jó volt a hangulat. Leszámítva, hogy ők nem nagyon ettek, de semmi pánik, majd a magyarok… Beszélgettünk velük (a kis ügyes nyelvtagozat angol illetve német nyelven kérdezett az útjukról, családról, kutyáról meg úgy amblokk mindenről, amit sikerült megfogalmaznunk), és ők mosolyogva válaszoltak is.

Döntő többségünknél lakott is osztrák, nálam kettő is, én voltam az egyik szerencsés kiválasztott. Anya konkrétan jelezte, hogy ezzel a kis öt nappal meg két fiúval, aki folyton eszik, keveset alszik és mindig németül hablatyol, bizony problémák lesznek. Anyagi és nem anyagi eredetűek vegyesen, hiszen a mi a veszprémi fiataljaink meg akarták mutatni, „hogyan mulat a magyar”.

A napok folyamán folyamatosan szervezett programjaink voltak: Budapest, Herend, Salföld, Veszprém citycenter, Balatonfüred, vetélkedők, sportjátékok, kirándulások, stb. Olyan általános cserekapcsolatos dolgok, amikor mindenki ezt hajtogatja, mint párbeszéd: Ugye milyen szép? Yes. Jól érzed magad? Yes. Nem vagy éhes? No…

Az esték kérdése már egészen más volt. A mi kis kedves, 15 éves barátaink gyorsan be akarták pótolni a bulizásban való lemaradásukat, első este a körkép: kocsma előtt, kocsmában itt-ott nevetgélő, fűben, rosszabb esetben saját hányásukban fetrengő lánykák. Ők voltak a zülött mag, akadtak olyanok is, akik csak szolidan, magukba roskadva üldögéltek a fakkokban, fejcsóválva figyelték társaik ténykedését. Első nap ők még nem álltak át a sötét oldalra. Még.

Második este is bevittük őket, hisz csoportosan járultak színünk elé, mintha minimum pápásat játszanánk, és úgy kérleltek. Hozzám egy egész „fiúhorda jött”, élen a két vendégemmel, hogy ügye ma is lesz party. (Én meg magamban tartottam nézeteim, miszerint a party nem egészen ezt jelenti drágáim.) Örülhettek, lett, a színvonal ugyanaz, én pedig ásványvizet kortyolgatva járkáltam, és azzal sétálgattam kicsit a kellemes, 5–6 fokos, tornádószerű széllel kísért időben, aki már nem tudott a szemembe nézni, ellenben megölelt, és neme ellenére szerelmet vallott. Ők még ezt is élvezték, beszélhettek nekem. Néha szóltam hogy inkább angolul, német szó utoljára az oviban hagyta el a szám. Néha nem, fölösleges lett volna. Én voltam a magyar lány, aki segít, ha gond van, és aki annyira Cool…

Budapest napja után volt a búcsúest, minő meglepő, egy kis italozással egybekötve. Tanár egy szál sem, itt azonban törtek a poharak, zúgott az ének, mindenki „kavart” mindenkivel. Élmény volt, nekik legalábbis. Amúgy szerették Veszprémet, azt mondták, jó nagy, csak tömve vannak a buszok. Meg a Gusztibá túl hangos. Meg itt a csapok kicsit furák, de finomak az ételek. Az állatkert, a Pláza, a kávézók mind szuperek voltak. Igen, a Bárka volt a legszuperebb, meg a laza magyarok, akik megmutatták, hogyan kell is nemzeti kapcsolatokat építeni. :)