Nem osztom a magyar foci hirtelen felemelkedéséről és a nulláról történő elindulásáról vallott nézeteket. Nem tudok lelkesedni az olaszok ellen elért tényleg meglepő és nagyszerű, illetve a bosnyákok elleni izzadtságszagú győzelem után sem. Egyszerűen, mert nem hiszek már senkinek, akinek köze van a focihoz, elsősorban annak felső szintű irányításához.

Adott egy sportág, amely világszerte messze a legnépszerűbb, amelyet a fekete-afrikai falvakban is nyomon követnek – és adott ennek hazai változata. Ez utóbbi pontosan annyit ér, amennyire a profitorientált kereskedelmi televíziók taksálják: ha az olaszok jönnek, akkor főműsoridős program, ha még itthonról kell adni EB-selejtezőt, akkor ugyan nem az Európában megszokott este nyolc és kilenc közötti kezdéssel, de még leadják. De ha utaztatni kell külföldre érte az infrastruktúrát, és jogdíjakat kellene érte fizetni, akkor már nem éri meg. Magyar bajnoki meccset ad péntek este (!) a műholdas közszolgálati, illetve az előfizetős sportcsatorna. Közszolgálati vagy kereskedelmi még véletlenül sem, ahogy a korábbi években látott összefoglalók is megszűntek.

Szóval nem hiszek a magyar fociban, illetve abban, hogy majd egyszer visszakerülünk oda, ahonnan ilyen mélyre zuhantunk, a világelitbe. Ehhez nem kevés pénz kellene, tiszta tulajdonosi struktúra és piaci szervezet a kluboknál – na ez nem jellemző itthon. Önjelölt vállalkozók és szakértők adják-veszik a klubokat, ép ésszel felfoghatatlan módon pénzt vesznek ki az amúgy romhalmaznak tűnő klubok kasszájából, dohányzó, alkoholista és kifejezetten primitív játékosok („sportemberek”) és sportvezetők vakkantanak ránk a médiából, illetve káromkodnak, ha bekapcsolva felejtett mikrofon van a közelükben. Minden szegmensből a kultúrálatlanság és a színvonaltalanság köszön vissza.

Hogy mivel vagyok elégedetlen? Nos, ezt lehet sorolni. Például a közeggel, amely a mindenkori MLSZ elnökséget és az azt támadó másik oldalt jellemzi. Az egyik hihetetlen összegekért idecsábította az edzőként dilettantizmusát és összeférhetetlenségét számtalanszor bizonyító Lotárt – ugyanez pepitában a mi Döménk is –, a másik meg minden kárpótlás és bocsánatkérés nélkül száműzte az első osztályból az ország legnépszerűbb klubjának tartott FTC-t. Ez a közeg az oka annak, hogy ma a fiatalok nem focizni kezdenek – de esetleg megemlíthetjük itt az iskolákban folyó testnevelés órákat is, amelyen minden sportág alapjait tanítják a kosártól kezdve a futásig, egyedül a labdarúgásét nem –, így folyamatosan szűkül a merítés lehetősége, ezáltal a potenciálisan jó labdarúgók száma. A mind kevesebb focizó fiatal vagy a középiskola előtt, alatt, vagy az érettségi tájékán abbahagyja a sportolást, csak az igazán egyszerűek maradnak meg a focinak – ezzel tovább csökkentve annak az esélyét, hogy tehetséges játékosok kerüljenek ki közülük.

Ugyancsak érdekes az a közeg, amelyben hangadó a minimális intelligenciával megáldott erős és kopasz emberek csoportja, akik előszeretettel adnak hangot mindenféle nemzettel és etnikummal kapcsolatos gyűlöletüknek. Saját szellemi nihiljük kiváló fokmérője, hogy élve a modern kor eszközeivel interneten és mobilon beszélik meg előre két klub szurkolói, hogy hol verik majd jól el egymást a meccs után. Nem tesz túl jót a labdarúgás megítélésnek és utánpótlásának az sem, hogy egyre kevesebb család és jó érzésű szülő megy éppen ezért ki a mérkőzésekre – végül is a válogatott káromkodások és szitokszavak helyett kellemesebben is el lehet tölteni a szombat vagy vasárnap délutánokat. Más kérdés, hogy kulturált mellékhelyiségek, fedett lelátók sem szolgálják a nézők komfortérzetét. Az éppen ezért üres stadionokban aztán kiválóan hallatszanak a játékosok sem éppen egyetemi színvonalat verdeső megnyilvánulásai is…

Ja, és persze nálunk mindenki ért a futballhoz. Kokótól kezdve az önjelölt és rendkívül idegesítő ertéeles sportriportereken keresztül a fentebbi unintelligens szurkolókon keresztül velem bezárólag mindenki nagyon okos, ha fociról van szó. Amíg egy országban szurkolók dönthetnek arról, kit kell elküldeni a klubtól, legyen az akár játékos, akár edző, akár tulajdonos – az FTC-nél maradva sorrendben Aranyos Imrére, Novák Dezsőre és Várszegi Gáborra gondoltam –, addig miért várunk változást? (Megjegyzem milyen ország az, ahol valakivel szemben az az egyetlen érv, hogy nem eléggé magyar, noha közel két milliárd forintot fektetett be a magukat mindenkinél magyarabbnak tartók klubjába? Ők persze közben sportot űznek abból, hogyan lehet megúszni a jegyvásárlást és belógni ingyen a meccsre, csak mert ők ennyire szeretik klubjukat, hogy tűzön-vízen át kitartanak mellette.)

Helyén kellene kezelni a közeget és a focit is. A közegen sajnos máról holnapra változtatni nem lehet. De a foci megítélésben igenis változtathatunk. Minden apró sikernek örülni kellene, de nem irreális és elhamarkodott célokat megfogalmazva – sajnos az EB vagy VB részvétel már ez a kategória. Be kellene látni, hogy nem véletlenül volt válogatottunk az 5. kalapban a selejtezőcsoportok sorsolásakor – éppen ezen a helyen áll most is a válogatott. A negyedik kalapból kisorsolt Bosznia oda-vissza legyőzése váratlan és kellemes meglepetés, az olaszok elleni meccsről nem is beszélve. De a sima vereség az első három kalap csapataitól, a görögöktől, norvégoktól – vagy éppen a törököktől – a realitás. Még ha utóbbi inkább a hagyományosan magyar sportdiplomácia érdeme is, gondolok itt a kézilabda és vízilabda meccseken megszokott, a bírók részéről a magyar csapatokkal szemben általában tanúsított negatív elfogultságra.

Újra kellene építeni a magyar futballt – lévén ennél lejjebb már nem nagyon kerülhetünk. Nem visszafelé kellene nézni és sírni a régi nagyságon, hanem a jelenben kezdeni építkezni, az utánpótlást támogatni, ott elkölteni a „nagycsapatokba” ölt pénzeket. Persze, csak ha valóban akarunk változtatni a ma magyar futballján. Ez nyilván sok, a langyosban és zavarosban saját múltjából éldegélő nagy nevet fog kikezdeni, sőt, szerintem éppen ezen fog minden reform elbukni. Ahogy Irapuato óta az utóbbi húsz évben is történt. Na, ezért nem hiszek senkinek.