Hogy zsigerileg liberális vagyok, mondhatni génjeimben hordozom kódolt liberalizmusomat, először akkor vált világossá, amikor tizenhat éves koromban, 1990-ben, megszöktem a középiskolai kollégiumból, és egyetlen táskával, pár konzervvel meg váltás alsóneművel felszerelkezve, szálegyedül nekivágtam az osztrák-magyar határnak.

Nehéz ma megmondani, miért is indultam útnak. Egy pillanatra úgy látszott, nincs más választásom, végérvényesen el kell tűnnöm ebből a világból, s mire rácsodálkoztam, hol vagyok, már úgy pergettem mindennapjaimat külföldön, akár egy szökött fogoly. Néhány hétre amolyan romantikusan toprongyos csavargó vált belőlem, akinek tartózkodási helyéről nem tudott senki sem, így hajtóvadászat indult utánam, az egész iskola, kétségbeesett anyám és rokonaim, meg a tehetetlen rendőrség keresett egyidejűleg. Többen arra gondoltak, talán már elpusztultam, hideg árokban fekszem élettelenül, csuromvizesen, bőrömet harmat vonja be, amin nem is csodálkoztam, mert a kollégium igazgatónője a hatóság és anyám rendelkezésére bocsátotta hátrahagyott jegyzeteimet, melyekben öngyilkos vívódásokkal tűzdelt versikékkel szembesültek.

Igazi liberálisok szolgáltatták cselekedetemhez a megfelelő mintát. Jim Morrison, Dean Moriarty, Holden Caulfield, George Berger, az öntörvényű rocklegenda mellett az Úton, a Hair, a Zabhegyező meg A hosszútávfutó magányossága, a Szelíd motorosok és az IF hősei. Azóta tulajdonképpen ugyanezért a szabadságért küzdök folyamatosan, mondhatni a vegytiszta szabadság illúzióját próbálom megteremteni újra és újra, kevés sikerrel. Mert persze nem vagyok szabad. Az elmúlt 16 évben, a nap minden percében különféle korlátok akadályozták liberalizmusomat. A világ ugyanis olyan módon van berendezve, hogy az egyén szabadságát így vagy úgy, korlátozza. Minden időben és minden helyen. A totalitárius rendszerekben ez a szándék nyílt és szélsőséges formákat ölt, a demokráciában látszólag nyoma sincs, ám valójában minden élethelyzet rabbá tesz. Legszembetűnőbb tapasztalatnak ezzel kapcsolatban az iskola és a sorkatonai szolgálat bizonyult, aztán a családi kötelékek, a munkahelyi mikrodiktatúrák vagy a párkapcsolatok cizellált cellája. Az emberek többsége ugyanis úgy van megalkotva, hogy irritálja őt mások szabadsága. Amint kiszagolják, hogy szabadnak születtél, megpróbálnak elkapni és saját világrendjük törvényeire szabni. Legjobb esetben biztosítják az életben maradáshoz szükséges jogaidat, de közben rád kényszerítik reguláikat. Egy olyan tömlöc lakója leszel, ahol nagyjából bármit megtehetsz, csak ne vond kétségbe a felépített falakat, világod, világuk határait. Ezt legelőször Alan Parker és a Pink Floyd tanította meg nekem tizenhat évesen.

Akiben mégis tombol ez a szabadságvágy, de nem akarja feláldozni vérét a totális szabadság oltárán, magyarán életben kíván maradni, az végül kompromisszumokat köt, és jobb esetben liberálissá válik. Erre a célra hozták létre a szabadság egy domesztikált formáját, amelyet szabadelvűségnek neveznek, és helyet kaphat a különben szögesdrótokkal körülparcellázott társadalmi rendszerben. Magam is elkezdtem gyakorolni a szalonképes szabadelvűséget, s keresgéltem hozzá közösségi fórumokat. Szellemi végvárakat, fogódzókat, kapaszkodókat találtam a művészetben, az irodalomban. Akinek ez sem elég, politikai frontra is terelheti álmait. Magam is szimpatizáltam a liberális pártalakulatok értékrendjével, de hamar rájöttem, hogy a politikai eszmékké szelídült szabadságnak semmi köze a génjeimbe égetett szabadság- DNS-hez. Liberális – ez a szó a közélet frontján semmit sem jelent. Kifosztott, agyonvágott fogalommal van dolgunk. Még a történelmi léptékét is sikerült megsemmisítenünk. A liberális politika a társadalmi célszerűség és a gyakorlatiasság jegyében persze támogatja alapvető szabadságjogaimat, de az emberek szabadsággyűlöletével szemben tehetetlen. Liberális párt – ez már amúgy önmagában ellentmondás. Abban a pillanatban, hogy elveknek és jelszavaknak veti alá a szuverén egyént, máris kioltja lényegét.

Én világéletemben elfogadtam mások szabadságát, amíg nem gátolta a sajátomat. Mindenki azt csinál, amit akar, csak nekem ne mondja meg, mit tegyek. Ám világunk nem így működik, és ebben a felismerésben megerősített harminchárom év tapasztalata. Már a születésem determinálta fogságomat. Egy olyan földrész és ország lakója, egy olyan közösség, család és munkahely tagja vagyok, ahonnan talán csak az jelentene újabb kitörési lehetőséget, ha ismét fognám a holmimat és lelécelnék Tahitire, mint Gauguin. Persze, biztosan ott is ugyanazzal a mechanizmussal szembesülnék. Ezért hát nincs más választásom, mint megbontani egy üveg jóféle villányi vöröst, és megint felütni József Attila verseit. A költészet és az érzéki mámor még kárpótol az elveszített liberalizmusért. Marad még a Halál, a szabadság legfelső foka, a fizikai és szellemi megsemmisülés állapota. De erről már csak a szárszói zseni, meg talán Buddha tudhat valamit.

Novics János