Szent Imre herceg születésének ezredik évfordulója kapcsán fölmerülhet a kérdés, ki is volt a legendákban és mondai elbeszélésekben szereplő figura. A hagyomány szerint Szent István egyetlen fia az 1007. esztendőben látta meg a napvilágot Székesfehérváron. A gond az előbbi mondatban szereplő két állítással kezdődik: vagyis sem a születési dátum, sem az időpont nem megbízható forrásokon alapszik.

Rögtön mondandóm elején szeretném előrebocsátani, hogy sem a hagyománnyal, sem a legendával vagy az arra épülő évfordulóval nincs semmilyen problémám sem. Fontosak a megemlékezések, fontos e hagyományok ápolása – ugyanakkor nem szabad a tradíciót összekeverni a kionyomozható tények összességével. A kettő között mennyiségi és minőségi reláció áll fönn: a tények jóval szikárabbak és földhözragadtabbak a tradíciónál. Imre hercegről ugyanis amit tudni lehet, az a következő: élt, Szent István fia volt, és viszonylag hamar jobb létre szenderült. A hagyomány többi eleme nem állja ki a filológus vizsgálódásának próbáját. (Nem akarok a tudálékos okostojás szerepében tetszelegni, mindezt Bollók János már két évtizede megírta „Szent Imre alakja középkori krónikáinkban” című tanulmányában. In: Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Budapest, 1986. 61-75.)

Az Imre-legendával nem foglalkozik a tanulmány szerzője, lévén az elsősorban nem történetírói céllal, hanem a kanonizációval kapcsolatban állította össze Imre herceg életét. Történeti elbeszélő forrásokból az derül ki továbbá Szent István fiáról, hogy nem egyedüli fia volt az államalapító szent királynak, illetve erényei között megemlíttetik az igazságosság, az okosság, a lelki erő, a mértékletesség, a bölcsesség, a tudás, a szelídség, a könyörületesség, a jóság, a bőkezűség, az alázatosság és a béketűrés. Születési idejéhez a krónikák nem nyújtanak támpontot, halálának évéről (1031) pedig mindössze egyetlen külföldi évkönyv (a hildesheimi) ad felvilágosítást. (Egyébként érdemes felkeresni a fehérvári Szent Imre-kiállítást, amelynek rendezői közt a tavalyi nemzetközi Zsigmond-kiállítás alkotói is megtalálhatók).

Az erények előbbi felsorolását a szakirodalom erénykatalógusnak nevezi, s az Imrét jellemző erények formai előképe a Bibliában megtalálható Szent Pálnak a Galatákhoz írt levelében. Az ebben megjelenő erények ugyanakkor csak részben fedik az Imrére jellemzőeket, így ezek tényleges forrását máshol kell keresni, mégpedig Imre kanonizációjának szűkebb kontextusában. Ugyanis 1083-ban a későbbi szent, I. László király nemcsak Imrét, hanem annak atyját, Istvánt, a vértanúhalált halt Gellért püspököt, illetve a két remetét, Zoerard-Andrást és Benedeket avatta szentté.

A probléma gyökerét Bollók a XI. században az Árpád-házi uralkodók személye körül az idoneitás (alkalmasság), illetve a legitimitás kapcsán forrongó vitában látja. Szent Istvánt fia, Imre követte volna a trónon, aki a fenti erényeket bírta, azonban korai halála megakadályozta az eltervezett öröklést. 1038-at követően azonban egyetlen uralkodó sem volt valamennyi erénynek a birtokában: Vazul a mértékletességgel és bölcsességgel ellentétben kicsapongó és bohó, Péter (1038–41, 1044–46) a jósággal ellentétben zsarnok volt, Aba (1041–1044) pedig lélekben nem volt eléggé erős. I. Andrásnak (1044–1060) bár keresztényi és irgalmas király lett, az igazságosság nem volt erénye (a „korona vagy kard” történet), öccse pedig, az igen kegyes, jámbor I. Béla (1060–63) azonban csak rövid ideig uralkodott. Salamon (1063–74), a trón legitim örököse, András fia, a szelídség erényével szemben keményszívű és irigy; Béla fia, I. Géza (1074–77) bár erényektől ékes volt, azonban szintén rövid ideig uralkodott. Öccséről, I. Lászlóról (1077–95) a krónika szerzője azonban már ismét elmondhatja az erénykatalógus valamennyi elemét, amennyiben ő az erények teljességével ékes, hitében keresztény, kegyességben kiváló, adakozásban bőkezű és a jótékonyságban jeleskedő uralkodó lett.

Lászlónak jó oka volt a szentté avatások kezdeményezésére. Személy szerint ugyanis ő maga éppenséggel nem számított legitim uralkodónak, ez a cím elvileg a primogenitúra, az elsőszülöttségi jog szerint I. András fiának, Salamonnak ágát illette volna. Már László apja, Béla is vétett az elsőszülöttségi jog ellen, majd Béla idősebb fia, Géza is, hiszen Salamont elmozdította az őt jog szerint megillető trónról. Géza halála után tehát elvileg ismét Salamon következett volna, azonban László szintén szembeszállt a primogenitúra elvével. A krónikából kitűnik azonban, hogy Béla és mindkét fia alkalmasabbnak számítottak a trónra, mint akár András, akár Salamon. Az alkalmasság mércéje pedig nem volt más, mint az ideális uralkodót megszemélyesítő Imre herceg és az őt jellemző erények. Paradox módon ugyanis ő számított keresztény szempontból a legideálisabbnak, hiszen valójában nem is uralkodott.

László az 1083-as szentté avatásokkal tehát nemcsak a dinasztia hatalmát és presztízsét igyekezett megalapozni, hanem az ideális uralkodóról is oly képet rajzoltatott, amelyben az uralkodó személyének alkalmassága, idoneitása fontosabb tényezőt jelentett, mint annak legitim, elsőszülöttségi leszármazása. Mint láttuk, utóbbi jellemzővel ő sem rendelkezett, előbbi kapcsán pedig egy évszázad múlva majd ő is az Árpád-ház szentjei közé lépett elő.