Helyszíni tudósítás Schwarzwaldból, a mókusok, kakukkos órák, boszorkányok és Udo földjéről. Látogatás Brinkmannéknál, lelki élet svarcvaldiasan, egy csapnivaló fúvószenekar az Isten házában, sör, snapsz, zsenge gyökerek és gyönge szekerek, valamint konstans álomi táj. Csodálatok és nagy rökönyök a sűrű, sötét Fekete-erdőben.

Először is: a Duna forrása egyáltalán nem a Fekete-erdő mohás göröngyei közt romantikusan csörgerdező patakocska – ahogy én azt egész életemben képzeltem –, hanem egy bazi nagy ám tündi-bündi márványkút a 18 ezres Donaueschingen városának közepén. Gondolom, rajtam kívül ezzel mindenki tisztában volt eddig is, engem viszont mélyen megrendített. A kút nőalakjai szimbolikusan tekintgetnek kelet felé, ahol az alóluk induló patakocska 2840 km-rel odébb belefolyik a Fekete-tengerbe. Pontosabban ez sem ilyen egyszerű.

Mivel a német is csak ember valahol, a „Hol ered a Duna?” kérdésében köztük is akadnak nézetkülönbségek. Két helység marakodik évszázadik óta azon, hogy kié is az igazi Duna-forrás: Donaueschingen és a közeli Breg patak melletti Furtwangen. Ahogyan azt a mi Cholnoky Jenőnk is feljegyezte, a Breg egy másik patakkal, a Brigach-hal Donaueschingennél egyesül, s a két folyócska találkozása után hívják a vizet Dunának. A furtwangeniek számára így logikusnak tűnik a Breg forrását tartani a Duna eredőjének. A Breg forrása különben megfelel a gyermekkorom óta hurcolt elképzeléseknek, így nem is megyek haza anélkül, hogy meg ne látogatnám a Fekete-erdő ama bozótövezte ösvényét – természetesen „Én a furtwangeniekkel vagyok” feliratú pólóban.

Másodszor: hogy Brinkmann professzor ott lakik, ahol, aljas hazugság volt, mellyel keddenként a ZDF mérgezte naiv lelkünket. Az a gyönyörű muskátlis otthon, melynek udvarára Klausz, Kriszta és Udo oly gyakran begördült kocsijával, valójában egy múzeum, a Heimatsmuseum Hüsli. Nincsen abban se tágas nappali, se modern konyha. Van ellenben igen sok, igen szép tárgy, melyet egy berlini énekesnő – a Fekete-erdő kézműveseinek rajongója – az 1910-es évektől kezdve gyűjteni kezdett. 1966-ban bekövetkezett halála után a gyűjtemény a fekete-erdei népművészet illusztris múzeumává vált.

Mivel vendéglátóm édesapja volt a múzeum első igazgatója, nem Brinkmannék, hanem Stollék laktak a híres házban, azaz annak felső szintjén a nyolcvanas években. A múzeum nyitva tartásának idején kívül azonban – titokban – szívesen használták a múzeum tereit is kártyázásra, (az ágyak mérete miatt) alacsonyabb növésű vendégeik altatására, vendéglátóm édesanyja pedig állítólag totál kikészült a forgatások alatt, hogy a kertben játszadozó legifjabb Brinkmann, a kis Benjamin, tönkreteszi a kertet. Ami Brinkmannékat illeti, a ZDF csupán a kinti felvételekhez használta a múzeum épületét, a belső terekben zajló izgalmas események stúdióban készültek. Ottjártamkor a Hüsli mostani vezetője és lakója, egy kockásinges, nagybajuszú, pirosarcú svarcvalder – mivel jól ismerte a korábbi lakót, kalauzomat – kisvártatva az egyik kiállítási tárgy titkos szekreteréből snapszot kerített elő, és az egyre emelkedő hangulatban arról mesélt, hány turista – köztük sok magyar Klinika-fan is – távozik elégedetlenül a ZDF turpisságának okán.

Harmadszor: ezek a németek nem is olyan jámborak, mint ahogy első látásra tűnnek. Volt szerencsém részt venni egy vallásos ünnepen, mivel házigazdám számára fontos lelki esemény az augusztus 10-i feldbergi Laurentius-nap. Természetesen elkísértem őt, hogy tapasztalatokat szerezzek a svarcvaldiak hitéletéről. Az eredmények némileg megleptek, de jobban belegondolva számítanom kellett volna rájuk. A római vértanúra való emlékezés napja reggeli misével kezdődik, mely általában a Feldberg nevezetű hegy tetején zajlik, ám a rossz idő a zarándokokat idén a falu egyik templomába kényszerítette. A mise, melyen – orgona helyett a környék zenei hagyományainak megfelelően – fúvószenekar nyomja a népénekeket, nagy tömegeket mozgat meg.

Ezen a környéken – ahogy megtudtam – mindenki fúj valamit, és a sok zenész közt sok az amatőr, ahogy a kínai közmondás mondja. A mi áhitatunkat is megzavarta egyszer a zenekar totális káosza, melyet a dirigens leintéssel, és a hívőkhöz intézett „Elnézésüket kérem!” mondattal próbált orvosolni. A misét celebráló pap erre – megszakítva a liturgiát – csak annyit mondott megértő arccal: „Ilyen az élet!”.

A mise ezután rendben folyt, majd a tömeg zarándoklat gyanánt – vagy busszal, vagy gyalog – tette meg az utat a hegytetőre. Az utat – egymástól tisztes távolságra – ún. Hütték, azaz sört és snapszot rejtő kunyhócskák – szegélyezik. A megfáradt hívők itt töltekezhetnek új erővel, hogy végül elérjék a hegy tetejét, ahol újabb fúvószenekar, még több sör és snapsz, valamint tehénárverés várja őket.

Ne szépítsük: köd volt, sár volt, hideg volt, esett is, és fenn a hegytetőn ezek a derék svarcvalderek – hiába isszák kólával a búzasört és limonádéval a lagert – egytől egyig berúgtak, mint a vaddisznó. Ekkor aztán elkezdődött a Balaton-partról már ismerős germán kiabálás, éneklés, valamint életre szóló barátságok azonnali kötése. Többek között Szent Hubertusnak is köszönhetően, a Szent Laurentius tiszteletére rendezett tehénárverés ma már főleg a részeg farmerek – vagyis inkább Bauerek – nosztalgikus szórakozása.

Végezetül pedig: azt hittem, hogy Németország, vagy legalábbis az a vidék, ahova én érkezem, baromi unalmas hely, mert minden fűszál úgy áll, ahogy kell, mert minden rendben van, minden tüchtig, mert a mesébe illő tájakba applikált képeskönyvből életre keltett falvacskák nem elég érdekesek a magyar léleknek. Tökéletességükben nincs meg az a kreativitás, amire az itthoni káosz ösztönzi az embert. Sokat időzve egy olyan házban, melynek teraszáról ilyen a kilátás, mégsem unalmat érezek, hanem valami számomra eddig ismeretlen jókedvet.

Amikor a közeli falu sörözőjében a helyi Rothaust kortyolgattam, miközben vendéglátóm fúvós kamarazenekara játszott kb. sramlit a teraszon, vagy amikor a falu melletti kilátó, a Hochfirst tetejéről körülnéztem, amikor a 15 fokos, kristálytiszta hegyi tavat, a Schluchseet átúsztam, a Fekete-erdő leírhatatlan szépségű bicikliútjain kerekeztem, vagy a csöndben 200 méterről hallottam, hogyan rágcsálják a füvet a tehenek a réten, nem hiányoltam az égvilágon semmit. Biztos emiatt a nagy nyugalom miatt olyan nagyon szépek a német férfiak.