Ugyan Josh Homme QOTSA-vezér már jó ideje nem dobol az Eagles Of Death Metalban, de szerencsére e zenekar koncertkvalitása nem Homme jelenlétén áll vagy bukik. Most már tudjuk. Azt nem pontosan tudjuk, hogy a gyökérrock kifejezés érvényes-e egyáltalán, ám két dologban biztosak vagyunk.

Egyrészt abban, hogy az EODM egyrészt mindent tud a rhythm and bluesról, a klasszikus recsegős soulról, a hard rockról és a garázsrockról – ráadásul ezt az egész vintage katyvaszt alig látható intelligens és vicces idézőjelbe teszi -, másrészt, hogy a zenekar nagyszínpados nyitókoncertje elképesztően nagyot szólt. Egyszerre volt feszes és laza – hol ez, hol az –, egyszerre volt heroikus és szellemes – sosem felejtjük el Jesse Hughes bajuszfésülsét –, ráadásul, habnak a tortára, megkaptuk a Rolling Stones-féle Brown Sugar feldolgozását.

Juliette and The Licks

Juliette, Lick My Lewis – ez állt egy első néhány sorban álló, külföldi fiatal hasán fekete filctollal. Értettük a viccet, és ennek szellemében is ugráltuk végig a Lyukak koncertjét. Juliette Lewis és zenekara már két évvel ezelőtt is bizonyított, és most is rendben volt a buli. De semmi több. Talán 2005-ben jobban élveztük az ugrálást és fejrázást, és most sem panaszkodhattunk – Juliette nemcsak dögös, szexi és roc'n'roll outfitben nyomta, a banda pedig ismét felelevenítette a Stooges és a Sex Pistols által lefektetett rock hagyományokat, de azért két éve jobb volt. A zenekar tagjai többször is hangszert cseréltek, és megoldották azt a problémát, hogy Chris Cornell hiányával előállt egy hosszabb koncert lehetősége. Azt mondjuk, sajnáltuk, hogy nem ugrott be a közönségbe bodyszörfözni a koncert végén, szóval ha közhelyesen kell fogalmaznunk azt kell mondjuk: nem volt rossz.

The Killers

Brandon Flowers és zenekara a programfüzetben kiírt időponthoz képest sokkal korábban kezdte – sajátos színpadkép, világító, már-már karácsonyi hangulathoz hasonlítható égők a hangszerek előtt, és egy gigantikus Sam' s Town felirat a háttérben. Igazi záróbuli volt a legnagyobb és legismertebb slágerekkel (Jenny Was A Friend Of Mine, Somebody Told Me, Mr. Brightside) és egy kifogástalan kinézetű zenekarral. Ez a zenekar még mindig a legnépszerűbb zenekar a 2000-es években indult posztpunk/new wave indie szcénából, és minden pátosz nélkül kijelenthetjük, hogy ők képesek megmozgatni a legszélesebb és legnagyobb közönséget. Instant stadionrock volt a két lemez legfontosabb dalaival és egy csodálatos színpadképpel. Egyetlen problémánk csak a hangzás volt – egy ilyen feszes gitárpop zenekar nem szólhat ilyen halkan és kaotikusan. A keverőpult környékén például simán lehetett beszélgetni és várni azt, hogy erősebb legyen a hangzás. Ezt leszámítva záró koncertnek megfelelő volt, pont.

Forrás és részletes beszámoló: http://www.sziget.hu/fesztival