Amikor Garcia Lorca fenti sorait először hallottam, mi más, mint a Ferencváros jutott eszembe. Ma már egyre inkább a környezetvédelem és pusztuló Földünk. Könnyen lehet, hogy azért, mert ebben a csodálatos szürrealista versben ábrázolt rohadó húsú – meggyalázott, rég halott – cigánylány mindkettőt egyaránt szimbolizálhatja…

Ha jól sejtem, képes vagyok az átlag magyarnál hosszabb távon gondolkozni, hiszen harmincas honfitársaim közül talán elég kevesen tesznek félre nyugdíjcélra, vagy – még meg sem született – gyermekeik taníttatására mondjuk 10 éves lekötésekkel. Azonban bőven van olyan dolog, amit nem bírok fölfogni ép ésszel, például vajon mi lesz a városi szeméttelep helyén 80 év múlva? Vagy milyen veszélyek fenyegetik – 50 éven belül – vízkészleteinket? (Amellett, hogy a Föld negyede nem jut tiszta ivóvízhez, mi még a budit is azzal öblítjük…)

Ez (is) az, amit nagyon is irigylek a környezetvédőktől. Nemcsak tudják és látják ezt a helyzetet, de a többségtől eltérően képesek ezt az ismeretet a hétköznapjaikban tudatosan alkalmazni is. Ez a fajta gyakorlat az átlagembertől minimális odafigyelést igényelne, de valahogy mégsem gyakoroljuk. Lusták vagyunk? Vagy csak nincs információnk róla? Nem hinném, hogy bárki szándékosan (!) ártana gyermekeinek, unokáinak.

Nemrég cimborákkal csónaktúráztunk az Öreg- és a Mosoni-Dunán. Igazán stressz- és térerő-mentes környezetben áradoztam a csodálatos part menti fűzfákról, és a mögöttük sorakozó nyárfasorról, amikor környezetvédő agronómus cimborám felvilágosított, hogy ezekkel a ’60-as évekbeli erdőtelepítésekkel gajdeszra vágták a Szigetköz életvilágának negyedét vagy 80 évre. Ugyanis a változatos ártéri erdő helyett ez a két faj ural mindent, mivel egykorúak, egyszerre betegednek meg és dőlnek ki, de hát ez így egyszerűbb volt a cocializmusban. Ugyanő lobbizott kitartóan azért, hogy visszaváltható ásványvizes palackok rekeszeivel töltsük meg a hajónkat, a lényegesen kényelmesebb (eldobható – és ezáltal tömegében környezetszennyező) pillepalackok helyett. Két gyermeke textilpelenkát hord, amit a szülők kitartóan mosnak inkább, hiszen jól tudják, hogy egy gyerek tonnaszám „fogyaszt” nehezen lebomló, műanyagalapú „papír(?)pelenkát”. Sikeresen ellenállnak a reklámok nyomásának és tudatosan keresik a zöld termékeket. Mert ez nekik fontos.

Azt vettem észre magamon, hogy – immáron csak a Kossuth – Rádió beszélgetős műsorai közül a környezetvédő témákat gyakrabban hallgatom. Az Utcazene Fesztiválon napi egyetlen pohárból fogyasztottam – gyakran tetemes mennyiségű – viceházmestereimet. Jövendő lakhelyem környékén már kifigyeltem, hol található a közelben szelektív hulladékgyűjtő pont. Lakásfelújításunk szükségszerűen jelentős mennyiségű szemét termelődésével járt, így utánajártunk annak a városi legendának, miszerint egy veszprémi egyszer egy évben ingyen tehet le egy köbméter szemetet a helyi szeméttelepen. Vasárnap délben(!)minden procedúra nélkül, díjmentesen letehettük zsákjainkat, és még a nevünket, lakhelyünket sem kérdezték. (Így aztán pláne nem értem azt a sok barmot, aki úttalan utakon autózik az erdőbe, hogy fél zsák szemetét suttyomban – és remélhetőleg lelkiismeret-furdalástól sújtva – kiborítsa egy kereszteződésnél!)

Mindenesetre elkezdtem hinni az apróságokban, hiszen így talán én is tehetek azért, hogy legalább lassítsuk Földünk pusztulását.

Hátha mások is elgondolkodnak…