A globális felmelegedés kapcsán igencsak különböző véleményeket hallhatunk mi, laikusok. Eleve sokféle néven találkozhatunk vele: klímaváltozás, új jégkorszak, stb. Emlékeim szerint először nemes egyszerűséggel üvegházhatásnak nevezték, de azóta kiderült, hogy az üvegházhatás elég régóta működik, és például mi is ennek következményeképpen bírunk létezni a Földön.

Az emberi környezetszennyezés hatásaival nem most szembesülünk először: a termőföldek kimerítése, a biológiai élőközösségek egyensúlyának felborítása régi specialitásunk. Gyermekkorom egyik fontos élménye az ózonlyukaktól való (enyhe dezinformáltsággal párosuló) félelem, de a csernobili katasztrófára is élénken emlékszem, amikor valamiért nem mehettünk ki homokozni – valószínűleg hasonló okokból, mint amiért az amerikai gyerekeknek azt tanították az ’50-es években, hogy atomtámadás esetén az asztal alá kell bújni.

Mára gyakorlatilag letagadhatatlan ténnyé vált, hogy az emberi tevékenység erősen hozzájárul a jelenleg zajló klímaváltozási folyamatokhoz. A tudósok között azonban erős különbségek vannak ezen tény megítélésének szempontjából: a borúlátóbbak néhány évtized múlva akár az emberi létfeltételek teljes megszűnését vizionálják, mások azt mondják, klímaváltozások korábban is voltak bolygónk történetében, és az ember elég alkalmazkodó faj, hogy ezt a kihívást is átvészelje.

Nekem – egyszerű emberként és apaként – egyik álláspont sem igazán megnyugtató. Ugyan lehetnék olyan önző állásponton (ahogy egyik barátom megfogalmazta), hogy „legalább látni fogjuk a végét”, vagyis szemben az eddig „értelmetlenül” elhalálozott embermilliárdokkal, mi tanúi lehetünk világunk pusztulásának, de jobb szeretném abban a hitben befejezni földi pályafutásomat majd, hogy hagytam némi sanszot az utánam következő nemzedékeknek, gyermekeimnek, unokáimnak is…

Nem tartom ugyan magamat technokratának, de a jelen helyzetben mégis leginkább a tudományban tudok reménykedni. Egyetértek Stephen Hawkins-szal, aki az űrkutatásban látja az emberiség jövőjét. Eddigi ismert történelmünk azt bizonyította, hogy egy emberi közösséget nem tartja vissza kultúrája pusztulásának lehetősége az önpusztítástól. Az önzés, az erőforrások megszerzésére és végletekig való kizsigerelésére hajtó vágy fajunk kellemetlen, de letagadhatatlan sajátossága. Eddig a továbblépés, a fejlődés lehetősége adta meg azt a dinamizmust, ami életben tartott bennünket: azok a közösségek, ahol ez nem volt adott, hanyatlásnak indultak, és csak ideig-óráig tudtak fennmaradni.

Mi lesz a jövőnk? Mediterrán Magyarország? Magyar kolónia a Marson? Vagy aszályok, éhínség, menekültek áradata és pusztulás? Botorság lenne azt hinni, hogy a világ képe nem fog átalakulni a közeljövőben, vagy hogy a tetteink következmények nélkül maradnak. Próbálunk változni és tenni, ami tőlünk telik, hogy legyen jövője fajunknak, de sajnálatos módon úgy vagyunk megszerkesztve, hogy egyéni boldogulásunk kérdése fontosabb a számunkra, mint az emberiség globális ügyei. Mit tehetünk még? Én mindenesetre szorgalmazom gyermekeim tudományos karrierjét: ha már én nem fogom megmenteni a világot, talán majd ők…