Kapolcson proli voltam. Tevékeny völgymunkás. Dolgos kereskedő. Dehogy turista. A cég alkalmazottja. Aki dolgozni jött, nem pedig azért, hogy meghódítsa a művészetet. Aki dekkol egy pavilonnál, és végzi a feladatát, míg a többiek előadásokat látogatnak, és esténként borozgatnak az árokparton.

Nem is láttam semmi egyebet ebben a tíz napban, csak a fesztiváliroda udvarát, meg néhány drága kifőzdét a környéken. Ez volt a legjobb, bár az árakat érezhetően megháromszorozták. Például sima menüért majdnem kétezret fizettem, amit idehaza mindössze hatszázért mérnek. Igaz, csudafinom volt, ízlett, a magyaros parasztkonyha nagybecsű termékeiből válogattam.

Találkoztam művészekkel, láttam honi hírességeket, médiamajmokat és remek színészeket. Becsületes műkedvelőkkel és öntudatos egyetemistákkal beszélgettem. Nagy tapasztalat: aki Kapolcsra jön, és hétköznapjaiban a szellemi életformára kacsingat, ebben a pár napban megpróbál értelmiségiként viselkedni. Néha működik, máskor alig. Egy szemüveges, önmaga komolyságába merevedett rendezvényszervező lányka például azt találta mondani a plazmatévére és a DVD-lejátszóra közösen, e két tárgyat gyűjtőnévvel illetve: „apparátus”. Nem a szóhasználaton nevettem, hanem ahogy láthatólag e kifejezésnek jelentőséget tulajdonít, büszke nyomatékkal mondja. A szabatos nyelvhasználat művelt asszonnyá változtatta.

Többet aligha mesélhetek. Sajnos nem volt lehetőségem végigkóstolni az eseményeket, hát megmaradtam kőarcú völgymunkásnak. Néha feltűnt egy-egy hamisítatlan ősmagyar. Ki íjjal, tegezzel érkezett, és részegen lenyilazni óhajtotta a vélt ellenségeket, ki meg a kalandozó-fosztogató Attiláról, a hunról keresett könyvet. A kapolcsi önkormányzat udvarán Pálffy Pista friss cseh úti élményeiről készített képeit szögelték fel vászontarisznyás fiatalok egy házfalra. A sajtószobában az újságírás képviselői jelentek meg.

Ami nagyon zavart: a tömeg. Állítólag a Művészetek Völgye valaha csendes szemlélődésnek, bukolikus kirándulásnak és családias együttlétnek indult, most már majdnem olyan, mint a rémületes Sziget. A főutcán hatalmas csomókban vonul a nép, az autóhorda lépésben haladva kerülgeti őket. Azt hiszem egyébként, ennek ellenére sikerült megértenem a völgyhívőket. Minden durva ár, őrült részeg és elviselhetetlen forgalom ellenére van valami szelíd bája ennek a környezetnek. Talán a falusi idill, ami kopulál egyfajta nagyvárosi pezsgéssel. Talán a városlakók jönnek ide, hogy tíz napra elmerülhessenek a plebejus létezésben. Akár Thoreau, kivonulnak a természetbe, szimulálni az ősi állapotot, egy békés közösségben. Mert általában mindenki kedves, ilyenkor szaporán gyakoroljuk egymással a megértést, tüntető empátiával kérkedve vonulunk fel, a komor urbánus szájszegletet elsimítja a hétköznapokban oly ritka derűs mosoly. Aztán majd otthon visszatér a magyar szorongás, amely egymás felkoncolására késztet minket.