Egy hetes erdei remeteségem alatt – fenn a Hajagban, ami a Bakony Herend feletti részén található – találtam pár érdekes kődarabot. Pontosabban foszíliát. Ezekről mesélek…

Szent László király csudálatos dolgairól regélek most, olvassátok, hallgassátok kegyeletes szívvel. Sem azelőtt, sem azóta nem volt a magyarnak királya, aki véle vetekedhetnék vitézségben. És tündökölt az ő lelkének tisztasága, nem volt azon egy mákszemnyi folt. Szent életéért szerette az Isten, s valahányszor nagy veszedelem fenyegette a kegyes szívű királyt és népeit: segedelmére küldé Isten az ő angyalait, s népeivel együtt csudálatos módon megmenekedék...

A legendák szerint csak a tordai hegynél történt meg, hogy László a kunok elől futott. Mindig a kunok futottak őelőtte. Egyszer azonban a nagy diadalnak szinte szörnyű kudarc lett a vége. Eszük nélkül szaladtak a kunok, hegyen-völgyön át, s talán kiszaladtak a világból, ha a kunok vezérének ördöngös gondolata nem támad. Egyszerre csak, mit gondolt, mit nem a kun vezér, szórni kezdte tarsolyából a csengő aranyat s ezüstöt, s intett a vitézeinek is, hogy csak hányják el azok is, ami pénzük van, majd meglátják, mi nagy haszna lesz ennek.

Na, az ármányos vezér jól számított, mert a magyarok egyszeriben félbenhagyták az üldözést, s mohón szedték föl a pénzt.

De hiába, a magyarok nem hallották László szavait. A pénzre gondoltak most mind. Hát nem is csoda, hogy eltántorította, különösen a szegényebb rendű vitézeket, hiszen csak úgy ragyogott, fénylett a föld a tenger aranytól, ezüsttől. Hiszen csak ez kellett a kunoknak. Amint a magyarok a pénznek estek, megállapodtak a futásban, s visszafordultak, hogy rácsapjanak a pénzszedő magyarokra.

László szomorúan tekintett föl az égre: onnan várt segedelmet.

Isten meghallgatta a szent életű király imádságát, s ím, halljatok csudát: azok a ragyogó sárga aranyok, azok a tejfehér ezüstök egytől egyig kővé változtak. Ez volt a magyarok szerencséje. Megértették Istennek csudás intését, lóra kaptak mind, s haj, kun, haj! kiáltással újra űzőbe fogták a kunokat, s meg sem is pihentek, míg az országból ki nem kergették őket. (Tiszta forrás.)

Ha megnézitek a linkeket, látni fogjátok, hogy a történetek keverednek. Ilyenek a legendák… Valójában ezek a rejtélyes pénzszerű képződmények nem mások, mint óharmadkori rétegekből kimállott őslénymaradványok, egysejtű állatok (Nummilinák) kerek lapos megkövesült vázzal.

Nummulitesz: (nummulinás mészkő, méretaránya 1:1) Íme, a látható egysejtű mészváza! Ugyanis e lencsényi-fémpénznyi "Szent László pénze" maradványok üregeit egyetlen amőbaszerű egysejtű lény lakta. A harmadidőszaki eocén kor melegvizű tengereit óriási kőzetalkotó tömegben népesítették be (pl. Dunántúli-középhegység eocén mészkövei, márgái).

A szerencsésebbek találhatnak még mást is:

Pecten: (kagylóhéj, méretaránya 1:1) E kagylók a teknő búbjának két oldalán lévő lemezszerű fülről ismerhetők fel. Díszítéseik igen változatosak. A tenger fenekén éltek, kiszűrve a lebegő táplálékokat. Ellenségük, a tengeri csillag elől teknőjüket össze-össze csapva „úszva” menekültek (harmadidőszak miocén lajta mészkövei; pl. Biatorbágy, Fertőrákos). (Forrás)

És hogy hűek maradjunk a gasztronómiához is, mellékelek egy receptet a Szent László Lovagkirály Étteremből, a sümegi Hotel Kapitány konyhájának remekét:

A neve igen hangzatos:

Roston sült báránycombsteak, pesitás paradicsommal, roston sült angolzellerrel, rozmaringos mártásban és bordírozott zöldbabrőzsével

A báránycomb szeleteket egy napig olajban érleljük, majd grillsütőben médiumra sütjük. Sóval, őrölt fekete borssal és provance-i fűszerrel fűszerezzük. Paradicsomból és pestóból ragut készítünk. Rostsütőn sóval ízesített angolzeller szárat sütünk. Rozmaringból, tejszínből, fehérborból rozmaringos mártást készítünk. Császárszalonnával körbetekert zöldbabrózsát grillen megsütünk. Tálaláskor a mártást a tányérközepére öntjük, ráhalmozzuk a pestósragut, a grillezett zellert. Mellétesszük a zöldbabrózsát, és végül ráhelyezzük a combsteaket.

Rozmaringszárral és palacsintából készített tésztadísszel pofásítjuk…