Szégyen - nem szégyen, lokálpatriotizmus ide - történelemdiploma oda, én bizony Auer Lipót nevét akkor hallottam először, amikor a Rákóczi utcában emléktáblát avattak neki anno decimal. Foglalkozására vonatkozóan bár elirányított a melldombormű melletti hegedű, ám egészen az Ünnepi Játékok vasárnapi zárásáig bizony pironkodtam volna, ha rákérdez valaki. Azóta viszont képben vagyok.

Azért, hogy a tudatlanságból fakadó lelkiismeret-furdalást ne éljék át kedves polgártársaim, „pusztán” népnevelő jelleggel az első két bekezdést Auer Lipótnak szentelem. Városunk érdemtelenül kevéssé ismert szülöttét könnyen lehet, hogy még Leopold (von) Auer néven anyakönyvezték 1845-ben. Budapesti (itt volt az első önálló koncertje is 11 évesen), bécsi és hannoveri tanulmányok után 23 évesen Szentpétervárra került, amit annyira megkedvelt, hogy egy híján 50 évet ott is töltött.

Amellett, hogy a „Cár Szólistája” volt, folyamatosan tanított a Konzervatóriumban, az ő nevéhez fűződik a pétervári vonófogás technikai trükkjének kiötlése, de az a sztori is, miszerint bár tömegével dedikálták neki ifjú tehetségek műveiket, éppen egy bizonyos Csajkovszkij nevezetű fiatal Hegedűversenyét utasította el, egyben játszhatatlannak minősítve azt. (Aztán persze a mester élete során többször is előadta a tanácsai szerint módosított darabot.) A NOSZF (értsd: bolsevik hatalomátvétel) után az USÁ-ba menekült, ahol továbbra is tanított, de karmesterként és virtuóz hegedűművészként öregbítette önmaga, hazája és városunk hírnevét is. Korának legnagyobb hegedűpedagógusaként hunyt el alig 1 hónappal 85. születésnapja után Drezdában.

Most, hogy a mini Wikipédián túl vagyunk, rátérhetünk magára a koncertre. A Dohnányi Ernő Zeneművészeti Szakközépiskola egykori és jelenlegi diákjaiból, illetve az Auer Akadémia mesterkurzusának hallgatóiból verbuvált „spontán” zenekar ötlete amilyen egyszerű, olyan nagyszerű is. Végre valami igazán veszprémi ízt kap a város legnagyobb büdzséjű kulturális rendezvénye, függetlenül arról, hogy azért mégis más kategóriáról van szó.

Magában a programban is visszaköszönt a névadó szelleme, ugyanis Auer gyakran játszott Mendelssohn, Beethoven és Brahms darabokat, utóbbival közösen koncertezett is. A magyar szerzőket Bartók Béla képviselte (érdekességként meg kell jegyeznem, hogy Ligeti György, tavaly elhunyt Kossuth-díjas zeneszerzőnk rokonságban is áll Lipótunkkal), a laikusok számára a hívószót Vivaldi, Bizet és Hacsaturján neve jelentette, az unikumnak pedig Jean Sibelius ígérkezett.

A közönség összetételén is érződött a vasárnap este, láthatóan több volt az ismerősi könnyed beszélgetés a résztvevők között, mint a Játékok többi napján, magyarán érezhetően több veszprémi látogatott ki a zárónapra, bár ez talán a kedvező jegyárnak is köszönhető. (Szerencsére mobilcsengés nem volt, öt perccel a kezdés előtt érkező viszont bőven. Ha ezért késik egy hangverseny, azt sosem tudom megbocsátani. Különösen úgy, hogy az aktív és passzív veszprémi zenészek és azok rokonsága alkotta a rutinos koncertjáró hallgatóság nagy részét.)

Összességében a program kellemes szórakozást nyújtott, a nyárias hangulathoz kitűnően passzoló Hebridák könnyedségét követően a C dúr versenyművön mégsem tudott bemelegedni a zenekar, és talán Beethoven indulójában éreztem a legkevesebb összhangot. Az I. rapszódiára már összeállt az együttes, igazolva azt, hogy a vonósok húzzák a társaságot, és a Finlandia hallatán már tisztán kézzel fogható volt a sarkköri tél harapása. A Gyermekjátékok laza szvitje visszarázta a szünetről helyükre térőket a koncerthangulatba, hogy a Gajane keleti heve igazán belendítse őket, megfelelően előkészítve a hallgatóságot a jolly joker befejezésre. Ugyanis a Magyar táncokkal nem lehet hibázni, garantált a visszatapsolás, ezúttal sem volt másképp, így a ráadás sem maradhatott el.

Mindig repes a szívem, ha friss telepítésű szőlőt látok, hasonlóan örülök, ha fiatal zenészek lépnek pódiumra. Jó pár évnyi munka kell az eredményhez, aki ezt a hosszú távú befektetést vállalja és menedzseli, mindenképpen elismerést érdemel. Mondom ezt annak ellenére, hogy az elején bizony néha csúsztak a hangszerek, és az egyik trombita a szóló közben messze állt a tökéletestől.

Több mint biztató ennyi ifjút látni, ahogy először izgalommal, majd végül büszkeséggel telítve csodálkoznak a nézőkre. A kezdeményezést ezúton is bátorítom, bár arról lehet vitát nyitni, hogy miként passzol az Ünnepi Játékok világába. A zenei élmény hasonló egy klasszikus aulás hangversenyhez, de valami jelentős plusz mégis van benne. Hogy ennek az indukálója a hely, a fesztiválhangulat, maga az Akadémia, vagy valami teljesen más, az teljesen mindegy. Jól van így és kész!