Azért jó veszprém indexes újságírónak lenni, mert mindenféle helyre elküldik az embert, ahová magától nem feltétlenül menne el, és olyan dolgokról is írhat, amikhez egyáltalán nem ért. Nohát, így kerültem én a Veszprémi Ünnepi Játékok keretében megrendezett New York Voices koncertre – és itt rögtön meg is jegyezném, hogy úgy vagyok én a dzsesszel, mint a közmondásos Makó Jeruzsálemmel: messze is vagyok tőle, de meg is ijedek, ha végül odaérek…

Lábjegyzet következik. El kell itt mondanunk, hogy a mondásban szereplő „Makó” nem azonos hagymaterméséről közismert, alföldi városunkkal, ellenben azonos egy állítólagos néhai keresztes vitézzel, aki folyton azt kérdezgette: „Ez már Jeruzsálem?” (Lásd még: „Törpapa, messze vagyunk mééég?”) Hogy Makó vitéz végül eljutott-e a Szentföldre, azt nem tudom, de térjünk vissza az eredeti tárgyhoz!

Szóval hiányos zenei műveltségem következtében még soha ezelőtt nem hallottam a New York Voices-ról, de most adva volt a lehetőség, hogy rögtön élőben ismerkedjem meg velük. A koncertre a rakoncátlankodó időjárás következtében a Március 15. úti sportcsarnokban került sor, ahol az első feltűnő dolog a szűk félháznyi közönség volt. Nem tudom, hogy ez annak a következménye-e, hogy mások is leragadtak az Európa Kiadónál, a KFT-nél meg a Bizottságnál, mint én, vagy az időjárás rémisztett el sokakat, de az Ünnepi Játékokhoz képest tényleg szembeszökően szűkkörű nagyérdemű jelent meg a helyszínen.

Az elcsöndesedés után, de a fő fellépők előtt még előzenekarként ízelítőt kaptunk a feltörekvő Bells együttes repertoárjából és egyedi előadásmódjából. A négy fiatalemberből álló akapella énekegyüttes tagjai mellékállásban sztendap komikusok lehetnek, de az biztos, hogy a nézők szórakoztatását a szó szoros értelmében tűzték ki céljukul. Az ötvenes évek slágereit feldolgozó srácok jópofizó humora számomra néha erőltetettnek tűnt, de a nekik megadatott húsz perc végére egészen megszoktam őket, sőt már szinte tetszettek is.

Aztán fél tízkor végre felcsendült a régen várt mondat: „Lédíz end dzstentlömen (cédámsz e mészticök), dö Nyújorkvojszíz!” Az együttes a klasszikus ABBA felállást követi, vagyis két hölgy és két úr jelent meg a színpadon. Kíséretül szegődött még hozzájuk egy zongorista, egy dobos és egy basszusgitáros is. Mondhatnánk, hogy a Cotton Club Singers világszínvonalú kiadásához volt így szerencsénk, de nem mondjuk, mert ez úgy hangozna, mintha értenénk, amit hallottunk.

A New York Voices ötvözi a dzsessz, a latin zene és a populáris zene elemeit. Vannak feldolgozásaik (pl. Stevie Wonder vagy Paul Simon dalaiból), saját szerzeményeik és más, ismert előadókkal koprodukcióban létrehozott „projektjeik”. A koncert tényleg izgalmas és érdekes volt – még nekem is, pedig, mint említettem, ez nem az a zenei vonulat, amely igazán közel állna hozzám. Nálam vájtabb fülű nézőtársaim viszont hatalmas lelkesedéssel fogadták az együttes minden egyes énekhangját, illetve a gyakran felcsendülő hangszeres szólókat is. Az előadás kezdetén a meglehetősen üresen tátongó sajtórészbe betódult egy maroknyi fiatal (biztos önkéntes segítők vagy ilyesmi), akik folyamatos forrásponton lévő hangulatukkal óhatatlanul magukkal ragadták még a hozzám hasonló, szkeptikus alapállású kvázi-kívülállókat is.

Szó, mi szó, végül igen jó ritmusú másfél órás koncertnek lehettünk szem- és fültanúi. Az együttes tagjai folyamatosan próbáltak kommunikálni a közönséggel (gondolták, angolul mindenki beszél), de az interaktivitásra tett legtöbb kísérlet hamvába holtnak bizonyult. Talán ez alól egy igazi kivétel volt (egyben az este igazi csúcspontja), amikor kiderült, hogy az egyik hölgynek éppen szülinapja van, és mindenki együtt elénekelte a hepibörszdéjt, csak kicsit volt ciki, hogy a nevét nem tudtuk beleénekelni.

Továbbra sem gondolom, hogy tucatjával fogom az együttes CD-it rendelni a neten, de nem bántam meg, hogy ha félig-meddig „hivatali kötelességként” is, de eljutottam erre a koncertre, és megérezhettem ennek az estének a hangulatát.