Elkerülhetetlen, hogy néha felmenjünk. Hiszen a világ közepe. Autópályailag, vasútilag, gyalog, repülővel, lóval, mindenhogyan. A tolakodó, érdektelen, anyázó-alázó, büdös, koszos tömegbe. A szürke házak közé, a körútra, a külvárosba, a belvárosba, a szórakozós éjszakába. Mert ott minden van. De leginkább lehetőség. Az előre- és hátrajutásra, magunk kívülről szemlélésére, statisztikai adattá válásra, csordaszellem gyakorlásra, Combino-zásra, sok átszállásra. Ja, és arra, hogy megtanuljuk értékelni a helyet, ahonnan jöttünk. Azt hiszem, ez a legfontosabb.

Munka miatt mentem fel. Először úgy volt, hogy nem is Pest, hanem Zsámbék, de aztán mégis így alakult. Nem örültem a hírnek, hiszen éltem fent közel két évig, az éppen elég volt. Már előző nap rémálmaim voltak: aluljárókban keveregtem, metróba szorultam, villamos ütött el majdnem. Közben hatalmas szájú pestiek röhögtek rajtam, a hülye vidékin, aki jegyet vesz, mosolyog, és átadja a helyét, ha kell. Persze ez így is lett. Nem meglepő módon már másnap fájt a torkom, tüsszögtem, lázas lettem. Kétoldali főváros-undor.

Még jó, hogy az egyik kedves barátném befogadott, lakhattam nála. A Blahán. Egy csendes kis mellékutcában, diófás, tücsökciripeléses udvarra, és hullámzó háztetőkre néző lakásban. Semmi sötét, húgyszag, tűzfal, dohosság. Ez mentett meg az agyhaláltól. Ez adott erőt ahhoz, hogy reggelente kibugizzak a Fehérvári útra, elbattyogjak a Fonóig, és bemenjek egy elhagyatott gyárépület-színházba dolgozni. Este ez emelt a faarcú kiégett tömegek felé, akik velem együtt munkából igyekeztek haza. Ennek köszönhetem, hogy volt erőm körülnézni és figyelni. Látni, hogy Buda szép. Pest is.

Az igazi sokk a 4-es villamoson ért. Reggeli kómában bambultam kifelé a panorámaablakon, próbáltam tudomást sem venni az elhaló hangon kolduló cigányasszonyról, a mögöttem mobilozó kókuszillatú lányról, és a szemben ülő agyhalottról. Egyszer, hirtelen, az „éppen hová megyünk néni-bemondó” után megszólalt egy hang. Ijedtemben azt hittem, kifejelem az üveget, átugrálok az autókon, és berohanok a legközelebbi fedett helyre. Ehelyett persze rémült-állat pózt vettem fel, és vártam, hogy most megesz a szörny. De ő csak énekelt: „Én vagyok a híres egy fejű… Szerbusztok gyerekek!” Süsü. Nem akartam elhinni. Süsü. Az eredeti. Hangilag. Te jó ég, hogyan szerethettem én ezt gyerekkoromban? Hát ez egy szétdohányzott, alkoholista, perverz tatás hang, amitől most konkrétan összeszartam magamat. Huszonhat évesen. Pedig ezen nőttem föl, én még látom magam előtt a kedves kis sárkányt. Ami nagyon sokat számít olyan szempontból, hogy nem fakadok sírva, és nem hiszem azt, hogy a Combino-szörny bedarált, nem enged, egészben fog megemészteni, és nem várom csukott szemmel üvöltve a halált. De a hang még nem elég, ez a szörny arról próbál meggyőzni, hogy adjam át a helyemet az idősebbeknek. Hogyne! Én már itt sem vagyok, csak nyisd ki a szájaidat, te gonosz sárga sárkány! Ja, és legközelebb föl sem szállok! Anya legyen a talpán, aki engem ide behúzkod, úgy kitámasztok majd, hogy inkább felborulsz, minthogy önként és dalolva a beledbe kússzak! Soha! Üljenek csak le taták meg a mamik, ha rajtam múlik, lesz helyük bőven! Inkább gyalog megyek!

A hirtelen sokk után feleszmélek, körülnézek. A koldus elment, a lány még mindig a mobilozik, az agyhalott továbbra is üveges szemekkel bambul maga elé. Zombi-járat. Haza akarok menni.

Aztán persze ez a pillanat is elérkezik. Itthon elmesélhetem, hogy voltam tetőteraszon mulatni, hogy ettem finomat, sőt, találkoztam kedves emberekkel is. Meg azt, hogy dolgoztunk sokat, hogy milyen érdekes gépsorok helyén próbálni, és hogy nem használ a gyógyszer a megfázásra. Szombat este iszogatás ala vidék, házipálinka-kúra, sok mézzel és sok mosollyal, ösztön-helyátadással. Kutyavakargatás, csendhallgatás, mécses-gyújtás, reggelire pirítós a kertben. Vasárnapra szinte meggyógyulok.

Butapest. Egy régi, fővárosi születésű, és mindig ott elő barát jut az eszembe. Nem értette, hogyan lehet vidéken élni. Unalmas. Minden csak „alig” van. Színház, mozi, kiállítás, bulik, boltok, éttermek. Mindenki ismer mindenkit, semmi újdonság, semmi változatosság, semmi előrevivő dolog, semmi inger. Igaza van. Pesthez képest itt nincs semmi kapkodás, semmi stressz, semmi Süsü. Csak mi egymásnak. A hülye vidékiek…