Nem szomorú, de keserű, nem langyos, de forró, nem ironikus, de konok, ítélkező. Kemény Géza e szavakkal méltatta Szokoly Tamás negyedik, Verőér című verseskötetének fülszövegében a szerzőt. Az Íródeák kávézóban szerdán este a kötet apropóján szerveztek pályatársai estet Szokolynak, ősszel pedig Csoóri Sándor részvételével nagyobb szabású könyvbemutatót terveznek a Hemóban. Jelzésértékű, hogy pótszékeket kellett beállítani a teraszra.

Az est házigazdája – Szokoly beszélgetőpartnere – Búzás Huba volt, aki a beszélgetés indításaként az új kötet „Kő” című versét olvasta fel. A vers mintegy a szerző jellemzése, Búzás ezért el is tekintett az életpálya ismertetésétől. Bevallom, nekem, mint újsütetű veszpréminek, ez kicsit rosszul esett, de kezdeti ellenérzéseimen az est folyamán könnyen sikerült felülemelkednem. Nem alkothatok szakértői véleményt az elhangzott versekről, hiszen nem értek hozzá, mindenesetre elemi erejük engem is eltalált. Ez pedig nyilván jelent valamit.

A már említett fülszövegben több pályatárs és kortárs is Szokoly keresetlenségét, illetlenségét, de egyben gerincességét említette meg. Ezek persze önmagukban nem hatnak az újdonság erejével, azonban megkapó (vagy megrendítő?) volt valahogy az, ahogy a sorok ebből az emberből kibuktak. Kamaszos pimaszság vagy megkeseredettség, esetleg egy meggyötört élet önkifejezése ez? Utóbbira tenném a voksom, ha ismerném jól a szerző pályáját. Így csak az alapján alkothatok véleményt, ami elhangzott, vagyis az erkölcs, az alkotás iránti alázat és tökéletességre törekvő meg nem alkuvás és a mindig visszatérő gondolat: „az életem nem sikerült”.

Szokoly az az ember lehet, akinek szóban nehezebb kifejeznie önmagát, mint írásban, a verseiben. A verbális kommunikáció, különösen egy megrendezett beszélgetés, még ha nem is egyeztettek előtte, adok-kapok: kérdések és válaszok. Nincs idő gondolkodásra, nincs lehetőség a megfelelő szó kiválasztására. És persze a beszélgetőkészség sem feltétlenül adott minden pillanatban. Szokoly így tehát mondta, kerülgette, amit szeretett volna mondani, nyilván azok, akik jól ismerik, ebből is tökéletesen értették. A szerzőt nem ismerő hallgatónak azonban annyi „jött át”, hogy Szokoly küzd, nekifut többször is, próbálja a megfelelő fogalmakat használni, azonban több maradt benne, mint ami kibuggyant. Ez azonban nem feltétlenül baj. Az erő és az intelligencia nem igényel okvetlenül egzakt megfogalmazást.

Ágh István a szerző fogalmi költészetét említi meg a kötetben. Ebbe nyerhettünk némi bepillantást a beszélgetésen. Szokoly szerint ő maga soha nem gondolkodott versein, azok szinte kipattantak belőle. Ezért lehetnek azok talán olyan sűrűek, olyan őserővel bíróak. Ehhez égni kell, feltöltődve lenni, maximálisan koncentrálni, hogy a pillanat által kiváltott gondolatot abban a formában tudja rögzíteni, amiben az megszületett. És még valami kell: az elődök, példaképek – Madáchtól Utassyig, Miltontól Csoóriig – és a formanyelv „vérbe ivódott” ismerete. A versek ilyen pillanatok lenyomatai, amelyeket Faludy „egységes és egyéni alaphangulatúnak” jellemez. Egyet tudok ezzel érteni.