A tegnapi Joe Zawinul koncert után csütörtökön egy egészen más típusú muzsikát kapott az a jegytulajdonos, aki kilátogatott a legendás szaxofonos koncertjére, a Szentháromság térre. Wayne Shorter és társai olyan produkciót adtak elő, ami nyitottságot és figyelmet követelt a közönségtől.

Kezdetben a New York-i Imani Winds fúvóskvintett (Valerie Coleman – fuvola, Toyin Spellman-Diaz – oboa, Mariam Adam – klarinét, Jeff Scott – Vadászkürt, Monica Ellis – fagott) játszott egy fél órát. Műsorukban klasszikus átdolgozásokat játszottak (pl. Piazzola tangóját vagy Shorter Terra Incognita című művét). Nagy tudású zenészek muzsikálnak ebben az ötösben, de számomra nem volt átütő a műsoruk. Nem volt benne elég dinamizmus, és vártam, hogy kellőképpen ráhangolódok Wayne Shorter műsorára. Ez nem következett be, pedig szükség lett volna rá.

Aztán megjelent a szaxofon-legenda a bandájával: Brian Blade – dob, Danilo Perez – zongora, és a nagybőgőn szintén egy nagy név játszott: John Pattitucci, akit már jól ismerhetünk Chic Corea vagy Al DiMeola oldalán, bár akkor inkább a basszusgitárt nyüstölte. Érdekesen indult a tradicionális felállásban muzsikáló négyes koncertje. A hangolásból vezették be az első számot, amiben a jazz, a freejazz kortárs elemek játszották a legfőbb szerepet. Bár nehezen indultak el, a végére jó kis futamokat produkáltak. Mikor az Imani Winds is csatlakozott hozzájuk, a muzsika inkább a komolyzene irányába közelített, mint a jazz felé. Már az is előre jelezte, hogy nem virtuóz futamokról szól a majd koncert, hogy a muzsikusok végig kottából játszottak az est folyamán. Már ez is egyfajta fegyelmet követelt a publikumtól. Egy madár is annyira koncentrált, hogy a zongorában landolt.

A ritmusszekció lineárisnak egyáltalán nem mondható játéka következtében hol andalító muzsika szólt, aztán egyszer csak robbant minden. Ez főleg Brian Blade-nek volt köszönhető, aki pokoli erejű pörgetéseivel szabályos sokkot okozott.

Nem volt egy nyáresti, könnyed kikapcsolódás ez a koncert. De úgy gondolom, a közönségnek érdeklődőbbnek, befogadóbbnak kellett volna lenni, mert akkor nem hagyták volna el ennyien a nézőteret. Wayne Shorter egy olyan művész, akinél már nincsenek határok a klasszikus és a jazz között. Kár, hogy ezt nem mindenki értette meg.

Fotó: Ladányi Tamás