A kirándulás harmadnapján a szlovén tengerpart következik, amely alig pár kilométeres keskeny sáv az Adrián, éppen ezért rendkívül forgalmas, és szinte végig luxusszállodák, apartmanok szegélyezik. Portoroz látnivaló nélküli, szimpla üdülőváros, ahol a hotelek bérelt partjain közép-európai prolik szoronganak.

Elképesztően silány szórakozás lehet egy hotelcellában lakni hét napon keresztül, és nap mint nap lesétálni a turisták részére elkülönített tömegstrandra, ahelyett, hogy felfedeznék a környék látványosságait és izgalmas értékeit – mondja bennem a kultúrsznob.

Koper már valamivel emberibb városka, nemcsak a turizmusra épült, igazi lakókkal és tradicionális utcaképpel rendelkezik, bár a pálmafás övezet itt is megtalálható. Fesztiválhangulat van, ezerrel próbál a mólón egy szlovén zenekar, színpadokat ácsolnak, technoguruk ellenőrzik korongjaikat az éjszakai bulira. Egy sziklás parti részen ereszkedünk a tengerbe, számos tengeri sün fészkel a mélyben, egyikünk talpába némi tüske is akad, én magam gumitalpú tengerjáróval felszerelve megúszom a sebesülést, megpróbálok lefotózni pár sütkérező tarisznyarákot, de végül mindig elinalnak előlem.

Hazafelé újfent elvetődünk egy olasz városkába. Muggia nagy élmény, teljes elszigeteltségben a trieszti öböl csücskében, s hasonlóan Stanjelhez, az emberek a vár egykori épületeiben éldegélnek. Az odalátogató utazó tökéletesen nyugalmas sikátorokban járkál, egykedvű macskák üldögélnek az ablakokban, a tősgyökeres helyiek kávéjukat és limonádéjukat isszák az árnyékos teraszon, s természetesnek tartják, hogy a külföldi turisták a szárítóköteleik alatt nézelődnek.

Este odahaza, a szálláson kipróbáljuk a koperi dűlők vörösborát: amolyan villányi jellegű ital, kicsit talán savasabb, mint az olasz, de nem kell szégyenkezniük a szlovén borászoknak sem. S ha már itt tartunk, vessünk egy pillantást a szlovén televízióra, amelyet esténként vacsora közben gyakran nézegettünk. Mindössze két csatornával üzemel, idióta kvízműsorok és elmehalott tévésztárok seggriszálása nélkül. Túlsúlyban a sportközvetítések, természetfilmek, gyermekprogramok, előtérben a szlovén táj és a nemzeti turizmus. Sokkal egészségesebb tehát, mint a rendszerváltás előtti programokból összeácsolt anakronisztikus magyar királyi kanális, vagy bármelyik hazai kereskedelmi adó offenzívája a szellem és a jó ízlés ellen. S ami a legüdítőbb: az összes külföldi filmet feliratozva sugározzák késő este, de még kora reggel a mesefilmek nagy hányadát is. A szinkron itt ismeretlen, ezáltal olvasásra késztet, és megőrzi az eredeti alkotás hangvilágát.

A negyedik napon útba ejtjük Horvátországot is, átruccanunk az Isztriára. Első úti cél: Rijeka, a valamikori Fiume. A több idegen uralmat megélt település eklektikus, lepukkant kikötőváros, amelyben a szocialista jugoszláv elemek furcsa elegyet alkotnak az olaszos városépítészeti mozzanatokkal. Van itt minden: giccs-indiánruhába bújt Gojko Mitic-imitiátorok turistaszédítő danolása a belvárosban, régi jugó buszok, partizánemlékművek és Buddha-bár. A város közepén Ivan Zajc horvát zeneszerző szobra, kalapján egy eleven galambbal, amely alaposan bepiszkítja.

Alig egy óra alatt bejárható a centrum, aztán jöhet Opatija, azaz a legendás Abbázia, ahol annak idején Nyugatos költőink hűtötték magukat, többek közt Kosztolányi vagy József Attila. Az útikönyv szerint a part menti szállodaláncolat előtt és után bárki felfedezheti magának a saját strandját, ehhez képest viszont szinte lehetetlen a tengerhez férkőzni, mindent elfoglal és betölt a totális főszezon pénzközpontú idegenforgalmi pokla. Végül sikerül egy picike szegélyt találnunk, ahol egyszerű horvát dolgozók sütögetik a napon a húsukat, s meglepve tapasztalják az idegen magyar beszédet. Olyan arcot vágnak, mintha azt mondanák: a gazdag világutazók menjenek csak a luxushotelek árnyékába, ne zavarják a békés horvát prolik hétvégi hűsölését. De aztán befogad minket is a minimalista fürdőkörzet, és újra élvezhetjük a hullámok dobálását e tetszetős abbáziai öbölben.

Bár a legtöbb élelmiszert otthonról hoztuk, és apróságokat vásároltunk csak idekint, ezen az estén elhatározzuk, hogy végre kipróbálunk valami viszonylag olcsó szlovén kisvendéglőt. Egy Sezana nevezetű kisvárosra esik a választás, ám meglepő módon a „gostilna” pincérnője is csak olaszul tud. Nem új felfedezés ez. Németül és angolul kevesek állnak szóba velünk, szinte mindenki olaszul vagy szlovénul beszél a határok találkozásánál. Míg a többiek ismerős ételt fogyasztanak, rántott sajtot sült krumplival és pulykasültet, addig magam kétfogásos vacsorát rendelek. Olasz zöldséges tésztát előételnek és tengeri tálat másodiknak. A két fogás felszolgálása között azonban valamilyen technikai hiba miatt majdnem háromnegyed óra telik el és sajnos az exkluzív haltál sem felel meg a várakozásaimnak: pépes rizst szolgálnak fel apró polipokkal, tintahallal és egy lehetetlenül kevés ehető falatot tartalmazó díszrákkal. Amellett, hogy nem laktam jól, még ráadásul a gyomromat sem tudtam megajándékozni egy kivételes lakomával. Szerencse, hogy délután vásároltam egy palack francia bort az egyik boltban, az némileg csillapítja odahaza elégedetlenségemet.

Az utolsó napon arra ébredünk, hogy elfogytak a környékbeli látnivalók, ezért gyorsan kocsiba vágódva megközelítjük az Isonzó völgyét, ott is a Gorizia nevezetű városkát. Totális kánikulában barangolunk az üres utcákon, az olaszok lehúzták a redőnyt, sziesztáznak, még a presszók is zárva. A goriziai vár magányosan álldogál a dombtetőn, a távolban csaknem toszkánai hangulatú szőlőtőkék. Szinte szomjan halunk, ivókút sehol. Viszont ismét íróóriással mutatkozhatok: Gabriele D’Annunzio itáliai poéta szobra áll a vár bejáratánál.

Aztán vissza az autóhoz. Útközben szemügyre vesszük az Isonzó zöld színű vizét. A napot Sistiana strandján zárjuk. Este sétát teszünk falucskánkban, szeretnénk sörözni valami kocsmában, mert a korábban vásárolt italaink elfogytak, de sehol sem lelünk egyetlen falusi ivóalkalmatosságra, ezért kétségbeesve a háziakhoz fordulunk, akik mindössze a pincéjükben található törkölypálinkát tudják felajánlani. Csapolunk egy üveggel és megisszuk, amitől viszont a második órában émelygés fog el, és aznap éjjel meglátogat engem róka koma.

Másnap hazafelé a szlovén autópályán sikeresen kiizzadom a törkölyt véremből, s a vad hőségben elérjük délután kettőkor a magyar határt. Itthon vagyunk, ami arról ismerhető fel, hogy az utak rosszak, az emberek idegesek, és a benzin ára újra az égbe szökött. Ki tudja, mikor lesz olyan mediterrán nyugalom és a jólétről árulkodó mosolyzápor ebben az országban, mint amilyet a szlovén-olasz határvidéken tapasztaltunk. Egyelőre továbbra is itt kell élnünk-halnunk, a depressziós, szegény és pitiáner kismagyar ugaron, köves-kavicsos Adria helyett beérve az iszapos Balatonnal.

Novics János