Elmúlt. Lassan enged az a görcsszerű izomrögzülés, ami a jobb kezemben kialakult a juhfark-viceházmester konstans tartásától. Végre sikerült 5 óránál többet aludnom egy huzamban, mégis látványos lassúsággal vágok neki az első munkanapnak. No, akkor összegezzünk egy kicsit!

Az utolsó két napon vendégeim voltak, így hozzájuk kötve egy kicsit más szemmel is láthattam a fesztivált. Egy négy- és egy hároméves gyerekkel együtt, két babakocsit tologatva ugyanis kissé át kellett variálni előzetes terveinket. Valószínű, városunk vezetésének gyermekei már a saját lábukon járnak, ugyanis sok helyen – még mindig – elég problémás babakocsival közlekedni, minden pozitívum ellenére is. A tapolcai útról a Kossuth utcán át a postáig könnyedén el lehet jutni (eddig büszkén hallgattam vidéki barátaim dicséretét), de a Reider színpadtól az Óváros térig – a hátsó útvonalon – elvergődni komoly művészet, még akkor is, ha éppen nem verbuvál tömeget az aktuális zenekar.

Ha éppen nem. Az egyszerre befejeződő kisszínpadi koncertek sosem zavartak úgy, mint idén. Minden áldott nap átéltem, hogy a négy belvárosi helyszínen amint véget ért az első esti koncert, beindul a kerengő, de valahogy – az állandó csúszás ellenére – richtig akkor hangolt a többi színpad is! Ezek az üresjáratok kifejezetten idegesítettek, hiszen eleve 10 perces csúsztatással ezt nagyjából el lehetett volna kerülni.

Egyetlen koncertre akartam – az előzetes program alapján – elmenni, ugyanis a meghívott barátomtól ezt a linket megkapva kapásból szimpatikus lett a Triple Espresso, nagy kár, hogy a zuhé pont az ő bulijukat mosta el. A fenti mondat persze azt is jelenti, hogy ismét sok ismeretlen banda volt, a jól bevált veteránokon (Quimby, Mystery Gang, Kispál, Skarbonari) kívül, ami mindig jót tesz egy fesztiválnak.

Mindezek ellenére még sosem voltam olyan kevés koncerten, mint idén. Ennek csak egyik oka az, amikor éppen üresjárat volt, vagy katasztrofálisan szólt egy zenekar, a másik az Utcazene legnagyobb előnye: a találkozások. Volt olyan eset, hogy egy 30 méter sugarú körből másfél órán keresztül nem tudtunk kimozdulni – pedig kocsma és színpad sem volt a közelben! – annyi ismerőssel (szám szerint 11, egymásnak ismeretlennel) találkoztunk és váltottunk alig néhány mondatot. Szombat éjjel például a Nivegy kocsmája és a nyilvános WC között félúton három középiskolai osztálytársammal beszélgethettem, úgy, hogy előző éjjel(!) egyeztettük az időpontot. Egy mosonmagyaróvári (miskolci feleséggel), egy bábolnai (pesti barátnővel) és egy ajkai cimbora (Kínából éppen hazaérkezve) társasága jól példázza, mennyire országos rendezvénnyé vált az egykor helyi bulinak induló Utcazene.

Hiába vettem ki szabadságot, a családi és munkahelyi programok, kötelezettségek nem tudták teljessé tenni az idei fesztivált, bár lehet, hogy csak én kezdek egyre többet várni ettől a bulitól. (Talán elkényeztettek az elmúlt évek során a szervezők, és egyre magasabbra tesszük mi látogatók/hallgatók is a lécet?) Mindenesetre nem lehet kérdéses, hogy jövőre ugyanúgy az Utcazene idejére időzítem a „nyaralást”, mint idén.

Remélhetőleg a szórakozásra is több időm jut majd…