Haver megbeszéli a májával, hogy még két napig bírni fogja, aztán egye penész, pihenhet. Értekezünk kicsit a sörfogyasztás negatívumairól, és hogy mennyivel jobb lenne, ha nem a húgyhólyagot növelné, hanem csajoknál a mellméretet, fiúknál a hímtagot. Aztán inkább belevágunk az utolsóelőtti napba.

Épp Nemes Leventét hallgattuk, és a csikós-zsandáros nótájánál belém hasított a felismerés, miszerint ő a magyar Johnny Cash. Ami odaát country és blues, az itt népzenébe oltott hamisítatlan utcazene. Ezen megörülve rögvest szavaztam is rá. A Kistehén Tánczenekar hangolásába csak belehallgattunk, de inkább az Óváros tér felé húzódtunk.

Azt hittem, hogy az idei év Babylon Circus-a a mexikói Los De Abajo lesz, ám ők lemondták az összes európai koncertjüket, én pedig bánatos lettem. Féltem, hogy idén nem lesz olyan átütő, pörgős és izgalmas buli, mint tavaly a franciáké, de szerencsére jött a Russkaja, és lehengerlőek voltak. Pedig a koncertjük kezdetén nem számítottam volna erre. Oké, vicces külsejűek, a frontember kellően karizmatikus, de a zenéjükből hiányzott valami. A ritmust elhagyták valahol, erőtlenül, bágyadtan játszották az orosz ska-t, nem volt bennük „dög” (ahogyan Soma mondaná). Talán feszélyezte őket a sok ember, mert - mint elmondták -, korábbi koncertjükön olyan kevesen voltak, hogy szinte csak a fáknak játszottak. Aztán a program felénél történt valami, hirtelen megtalálták magukat és a közönséget, és onnantól jött az őrület. Egyetlen számban simán össze tudták hozni a Boney M felhőtlen diszkóját a Pink Floyd nyomasztó Another brick in the Wall-jával, és a szovjet mozgalmi dalokkal, és ezzel cirka 8 percben többet mondtak el a hidegháborúról, mint történelemkönyvek tucatjai. Aztán énekeltek a gandzsáról, az univerzumról, és majd’ mindenről. A koncert végén a közönség csak azért nem tudta őket visszacsalogatni egy ráadásra, mert senki sem tudta, mi oroszul a vissza.

Az est második legjobb koncertje természetesen a tavalyi győztes, a Roots Kompakt volt (tavaly még Ikvai-Szabó Botond név alatt futottak). Kicsit meg kellett küzdeniük a színpadért a holland Caspian Hat Dance-szel, de aztán nekiálltak jól ismert stílusukkal a jól ismert reggae slágereknek. Positive Vibration, Papa Noah, Stop That Train, Keep On Movin’ és így tovább, könnyedén, lazán, játékosan, örömmel, vagyis úgy, ahogy a reggae-t játszani érdemes, és ami miatt annyira szimpatikus ez az együttes. A koncert rövidnek tűnt, igaz, sosem lehet elég hosszú, ráadásul a hollandok is visszafoglalták a színpadot. Inkább hazaballagtam, és halkan megnyugtattam a májam, hogy már csak egy napot kell kibírnia.