Gyalog jött Győrből, két nap, egy éjszaka tartott az út. Keresztül mezőkön, dombokon, a Bakony erdein. Útitársa a zene volt és a várakozás. Várakozás a lehetőségre, hogy megmutassa, ki ő, hogy találkozzon azokkal, akikkel máskor talán szóba sem állna, mert más ruhát viselnek, máshogy áll a hajuk, vagy máshogy szaglik a lábuk. De ez most más, itt mindenkit összeköt majd valami láthatatlan, felfoghatatlan együttérzés...

Tavaly nyáron nagyon megbetegedett, kórházba került, bizonytalan volt, felépül-e egyáltalán. Ettől átértékelődtek a dolgok, kénytelen volt átgondolni az életét, mi fontos, mi nem. És most itt van, mert ez fontos: hogy megmutassa magát, hogy látva láthassák, mi ő, ki ő. Egy szál gitárral jött, meg a dalait hozta, megzenésített verseket, saját szerzeményeket.

Kitolta a kölköt a térre körülnézni. Nem olyan ez, mint a más szombatok, nem olyan poros-unalmas. Máskor inkább a jáccótérre mentek volna, vagy otthon ejtőznének a marha meleg lakásban, de odakinn még melegebb van, hát azért... Most itt ez a sok fura fiatal, hadd lássa a gyerek, milyen ne legyen, ha felnő. Ha. De azért az jó, hogy ezek itt zenélnek mindenhol. Egyik gitározik, azt jó lenne, ha a Sanyika is tanulhatna majd - inkább, mint hegedülni vagy trombitálni...

Lement a boltba kenyérért meg tejért. Kockás bevásárlótáskát rángat maga után, olyan nyikorgós kerekeset. Kerülgeti az embereket, morcosan-csodálkozva néz. Máskor nincsenek ezek itt síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Ő már jobb szereti a nyugalmat, bár tőle rajcsúrozhatnának a gyerekek - ő is volt fiatal, tudja, milyen az -, csak ne használnák vécének a falat pont a konyhaablak alatt. Egy hosszú, őszes hajú, gitárt cipelő férfi rámosolyog, ő hökkenten néz, motyog valamit, aztán továbbtipeg.

Esti Kornél vonaton érkezett az emlékei szerint mindig álmatag, de valami nosztalgikus bájjal szunnyadó kisvárosba. Itt is volt szerelmes egyszer, vagy felolvasott már itt, esetleg lovagolt egy cégér-elefánton, de az biztos, hogy rengeteg - reményei szerint feledésbe merült - adósságot hagyott maga mögött. Most hívták, hogy fellépjen még egyszer - talán utoljára... A vonat ablakából nézte a hol tornyosuló, hol szertefoszló felhőket, a zakatolás furcsa melódiává olvadt érzékszerveiben, mintha egyszerre több tucat ember zenélne. Némelyik dallam hangosabban szólt, némelyik kevésbé volt kivehető, de együtt kiadták a városka harmóniáját. Aztán véget ért az utazás, a szombat, feloldódott a harmónia, és talán befejeződött az élet...