Van, akit idegesít, hiszen inkább az egy helyben ücsörgést kedveli (megvárja, míg a hegy jön Mohamedhez). Van, aki kifejezetten szereti, mert nem bírja a tétlenkedést, és konstans körözget. Van, akiben nem is tudatosul, mégis csinálja azt, amit az Utcazenén csak ezzel a mondattal indítanak: - Tegyünk egy kört!

Magam komoly hódolója vagyok ennek a szokásnak. Tegnap este, miközben egy isteni gyrosért álltunk sorban egy fél órát, már kifejezetten zavart, hogy lemaradok bizonyos bandákról. Azok közé tartozom ugyanis, akiknek a programban szereplő együttesek több mint 90%-a totálisan ismeretlen, sőt néha még a leírt stílusról sem tudom, hogy micsoda. (Itt jegyzem meg, hogy egy hatvanas években született cimborámmal megfejtettük, hogy a ska a rohanós emberek stílusa. Ez a fajta szórakoztató ugribugri nem csoda, hogy népszerű lett, gyorsan be is lőttük a klasszikus reggae és a lendületesebb swing közé, némi jazz-es beütéssel rafinálva.)

Szeretem a jó zenét (a klasszikusoktól a trash metálig), és jó adag kíváncsiság is van bennem, így nem csoda, hogy minél több brigádot látni akarok. El kell azonban mondanom, hogy idén keringtem a legtöbbet, ugyanis eddig csak egyetlen olyan banda volt – a már itt is többször végletekig magasztalt Zuboly – ami lecövekelésre késztetett.

Mit számít a marketing! A felvezetés alapján többre számítottam az első nap a cseh Trabandtól – a lendületes cseh nyelvű jazz mindig vidámmá tesz –, ahogy a gyér közönséget elnéztem, nemcsak nekem nem jött be több mint lagymatag muzsikájuk. Szerdán Orszáczky Jackie depressziósra sikeredett vonala sem tudott magával ragadni, legenda ide vagy oda, így a mozis színpad komoly hendikepet szerzett.

A kisszínpadok hangzásáról külön meg kell jegyeznem pár kritikus mondatot. Az M.C.S. Blues Band koncertjét kétszer hagytam ott idő előtt, mert annyira zavart, hogy mind a ritmus-, mind a szólógitár gyakorlatilag néma volt (főleg a saját számaik miatt azért mégis visszaszivárogtam). Csütörtökön az I Skarbonari koncertjének kezdetén elképesztő tömeg nyomult a Ska’la (hehe) előtt, minden bizonnyal a minimál hangzásnak is szerepe van abban, hogy 20 perc után a felére olvadt a hallgatóság. (Mégis, talán csak a legendás Akusztikus Pokolgépen voltak többen a kisszínpadok históriájában.)

A szerb vagy montenegrói (hiszen az SCG egy régi állam autójele – de vajon mi az újaké?) Atomic Sunsetet szerdán bőgő nélkül, csütörtökön gitármentesen hallgathattam. Pedig a rockabilly alapokat például happy punkkal és nu metállal vegyítő társaság igazán megnyerő. Idézetek a színpaduk előtt megálló kerengőktől: „Nézd, ezek szegecsesek, itt valami zúzás lesz!.” „Figyeld mᒠez a Pantera dobosa! Úgy veri a bőröket, mintha bosnyákokat gyepálna!” „Baszki ezek Toy Dollst nyomnak nagybőgővel! Igyunk egy bort, de azonnal!”

Ugyanezen a színpadon – csütörtökön a Kossuth utcán – az Utcazene Blues Jam viszont közel tökéletesen szólt, talán csak egy-egy herfli halkult el, bár ez azért nem volt zavaró, mert volt, amikor négyen nyomták egyszerre! Szabó Tamás igazi Keep on Drinkin’ hangulatban volt, komoly – és pont ezért unikális szórakoztató élményt nyújtó – improvizációkra ösztökélve így a Mystery Gang-ra épülő spontán szerveződést. Produkciójukkal nemcsak a délszláv egységet újra megteremtő Cry Baby – Atomic Sunset közös headbangelést érték el, de velem is feledtették azt a csalódást, hogy csak egyetlen szám erejéig láthattam a démoni Fatima Spart! Sebaj, talán látta valaki más, és megírja majd az Index Veszprémre, hogy milyen volt a Török Tűz!