Keresem az árnyalatokat. Földön, égen, tüzes vízben, sörben, borban, imitt-amott. Színpadon és színpad mögött, szemekben, arcokon, mindenütt, ahol lehet, mindenben és mindenkiben, ami, aki van. Meglátni és nem nevetni vagy éppen nevetni, ha kell, nevet adni érzéseknek, mint mindennek és mindenkinek, ami, aki megszólításra és a róla való beszédre méltó. Még így is akad bőven hallgatni való, s mert nem a csend ideje van, inkább gagyogok, gőgicsélek magam is.

Együtt dúdolok cseh undergroundokkal, holland romákkal, sváb magyarokkal, ukrán zsidókkal, moldvai csángókkal, pécsi budaiakkal, gyulai szegediekkel vagy szegedi gyulaiakkal, éltesekkel és éretlenekkel, derűsekkel, borúsakkal, fénnyel írókkal és azokkal is, akik a sötétséget szeretik. Belefeledkezem a zenét hallgató gyermekek arcába, derülök, ahogy hüvelykükre írják az ütemet, vagy ahogyan éppen táncolnak apuval, anyuval, az első barátnőkkel, az első pasikkal.

Mert nem lehet elég korán kezdeni. Bár délután kettő talán már valóban elég korán van. Szép látni a jelenlévők arcán az előző nap, napok örömeit, bánatait, hogyan simulnak ki ráncok, s hogyan csorognak ismét kisebb és nagyobb karikák szemek alá, hogyan hat egy jó időben elfogyasztott kávé, egy első pohár vagy korsó sör, unikum, rumpancs, kevert. A többiről, a többiekről nem is beszélve! Nézném, hallgatnám őket évszázadokig, de beérem ezzel a pár nappal is…