Komótosan bár, de gyülekezik a nép a Gizella udvarban. Délutáni muzsikának fura hangszerekkel megbolondított bluesos hangzást kapnak (már a nép). A Kósza Band énekes-gitárosát, Máhr Richárdot, kaptuk le a színpadról.

Index: - Honnan jöttetek?

Máhr Richárd: - Budapestről, Szentendréről, Visegrádról. Egy gócpont körül élünk mindannyian.

Index: - A zenekar mióta létezik, és hogy állt fel?

MR: - Fiatalon kezdtem el zenélni. Gyerekként kerültem utcára. 16 éves voltam, mikor anyám lelépett. Kint éltem az utcán, és el kellett tartanom magam. Egy gyönyörű várnál laktam, ott írtam a dalok zömét. Utcazenélésből és portrérajzolásból éltem. Aztán lett egy társam és párom, akit ott a várnál ismertem meg Dunabogdányban. Egyszerű turistaként jött…

Index: - Hogy csatlakoztak a többiek?

MR: - Akkoriban kezdtem bárzenélést vállalni, és egyszer csak bejött az ajtón egy figura, mindenféle érdekes, tekeredő hangszerekkel a nyakában. Ő volt Kobza Vajk barátom, akivel koncert után azonnal meg is beszéltük a hangszereit. Ő arablanton, udon játszik.

Index: - Kobza Vajk? Elég beszédes neve van.

MR: - Igen, mivel kobzon is játszik. A nevét maga vette fel, ahogy elérte a 18 éves kort. Az ember érzi azt, amikor rátalál a másikra. Mi zeneileg és emberileg is egymásra találtunk.

Index: - Milyen a zenétek?

MR: - Mindig is tudtam, hogy nem szeretnék egyszerű, séma-muzsikát csinálni. Mindig valami különlegeset akartam. Az együttes hangszerei már eleve különleges hangulatot adnak a daloknak. A koboz után bongo és darabuka jött hozzá, ezeken Sándorfi Zoli barátom játszik. Ővele is Szentendrén jöttem össze. Idővel egyre több embert ismertem meg, így már nem volt nehéz válogatni a zenészek közül. Gitárosunk Fásy László Tádé és hegedűsünk Rossa Levente lett, aki a Tabulatura régizene együttesben játszik.

Index: - Milyen gyakran zenéltek?

MR: - Elég gyakran.

Index: - Utcán is?

MR: - Utcán nem jó sok hangszerrel játszani, mert az egyik elnyomhatja a másikat. Utcazenélni egy-két hangszerrel érdemes.

Index: - Te utcazenélsz még?

MR: - Igen. Szentendre főterére szoktam kiállni. Már csak azért is, hogy felelevenítsem a régi emlékeket. Ez egyrészt nagyon nehéz dolog számomra - nehéz emlékek ezek -, s mindig ott is marad a szívem egy része. Másrészt viszont az emlékezés nagyon fontos. Nem szabad, hogy a múlt elvesszen. Tudni kell, honnan jöttük, hogy tudjuk, merre tartunk.