Bár az utcazenéről megannyi Nirvana-számot pengető dinnyésjózsef jutna előbb eszembe, mint színpadokon játszó együttesek, a szervezettség egyáltalán nem vett el semmit a rendezvény bájából, gyermeki őszinteségéből.

Mosolygós emberekkel teli utcák, s ez nem feltétlen a kézben melegedő dobozos sörnek köszönhető, mint inkább az örömzene gyógyító erejének. Olyan ez, mint mikor a kiégett, NB 1-en szocializált focirajongó horgászásból hazafelé megpillant egy vasárnap délutáni, megye 1-es focimeccset, és számára sem világos okból leparkol, vesz zsebbe két pohár tökmagot meg egy alkoholmentes Hubertust, és beáll a pálya mellé szurkolni. Aztán egyszercsak visszatér a hite. Mert igaz, hogy a péknek ötből háromszor rossz a beadása, és a buszsofőrt, aki arra jár, bebőrözi, de mindenkinek akkora szíve van, mint a Danielle Steel fan clubnak együtt.

És ezek az együttesek sem rosszabbak a main streamnél, inkább olyan betöretlen csikók benyomását keltik, akik még egy ideig szeretnének rohangálni, ficánkolni, mielőtt a rákenroll biznisz bedarálja őket.

Az első koncert, amit láttam, a Zuboly formáció volt, akik magukat agrár nu jazzként definiálják - jelentsen bármit is -, de lényegesen több volt annál.(Minél?) Kiváló zenészek egy beat-boxos frontemberrel zenetörténeti és hangszerismereti énekórára invitálták a közönséget, mely átívelt a falevélen sípolástól a drum 'n bass-ig.

Ha közhelyekben gondolkodnék, márpedig mi másban gondolkodnék, akkor mindenképp az alternatív címkét ragasztanám rájuk, de csak azért, mert Magyarországon két címke van. Ehhez képest hétköznapi emberek (mi az, hogy hétköznapi?) arcán láttam, hogy életük egyik legjobb koncertjén vannak, és biztos nem az együttes lemezeit terjesztő nagy könyvkereskedelmi hálózat elleni bojkott miatt, de egymást hátbaveregetve, mély elszántsággal azt mondogatták egymásnak: "Ilyen nincs. Hazamegyek, bazzeg, és letöltöm!"

- Jónás degenere Pocsinka -