Az óra alatt kilenckor. Ágoston Béla és a Zuboly, ráadásul a Nivegy-völgyi borok háza pultja mellett. A dolgok tökéletes együttállása. Innen még a húszemeletes is szép. Gyönyörű. A Zuboly stílusa a „broken etno” hangzatos nevet kapta. Az újdonsült stílus a népzene és a break-beat keveréke. Szájbőgő, moldvai dallamok falevélen és szaxofonon. Szép új világunk izgalmas hangzású etnoformációja ők.

Az együttes összegyúr magyar népdalt világslágerrel, beat-boxot kecskedudával, Chris Isaac-et Rockenbauer Pállal pároztatja. Nem gagyin, nem ratyin, hanem könnyedén és szellemesen. Amolyan vicces zenekarnak látszanak első látásra - és még másodikra is azok -, viszont nagyon komoly bulikat csinálnak. Meglepőek az ötleteik, fura a hangzásuk, kedvesek velünk és jól zenélnek. És ettől mi be is dőlünk nekik, megőrülünk értük. És ez így jó.

Busa a nulladik sorban, a színpad előtt szövegel az előtte hullámzóknak, meg-megölelget egyet-kettőt a táncolók közül. Nyelve alól szavak meg ritmusok peregnek ki a holdvilágra. A szájbőgős ember módszeresen legeli le a fölé nyúló fa leveleit. A levelek sorra tűnnek el a szájában, és valahogy hangszerré válnak odabent. Az okos fejecskéjű bőgős gyerek herélt hanggal segít be a fő-fő-főslágerbe, a nép által csak Widjú-nak nevezett szuperkatyvaszba, mely ma (is) kissé hamisan szól, de ez ebben a pillanatban senkit nem zavar. A sláger-refrént a közönség kielégült üvöltése fogadja. Az emberek együttlélegeznek a zenekarral. Kell az oxigén! Ennél a számnál félmásodperces csenddel adózunk a tavalyi Méheknek, mert eszünkbe jutnak, aztán vissza az ugra-bugrába. Pörögni kell, mint a zuboly. (Reméljük, a zuboly szokott pörögni, és nem jön rá senki, hogy csak halovány fogalmunk van arról, mit jelent a szó.)

De minden koncertnek vége lesz egyszer, ahogy a kínai közmondás mondja. Belőtt sérójú szlovének várnak, hogy kezdhessék a rakabilit. Afrika szól, éhes vagyok, Ázsia szól, sokan vagyok. Zuboly szól, áj vana falin lav.

Mi meg szólunk, szomjasak vagyunk. Átmegyünk hát az Alexandra elé, hogy útban a Pálinkaházhoz belehallgassunk a cseh Trabandba. Ami viszont a színpad előtt történik, azt nem tudjuk értelmezni, így gyorsan továbbhaladunk. Három ember zeneszerszámát rendeltetésszerűen használva ugrál a színpad előtt vajmi gyér hallgatóság, vagy általunk annak értelmezett néhány homo sapiens körvonalú sötét folt között. Ez most az, vagy lekéstük? Spontán zenélés, vagy Murak vicce? Irány a pálinka. „Egy köbcenti helyrebiccenti” a világot.

A House of Riddimnél megpihenve kicsit, ragaritmusban menetelünk Enikőhöz, aki forró gőzben fogad minket, várunk a Kib.szott tócsára egy-két percig, állva az izzadt, hullámzó tömegben, aztán lépünk haza.

Májkrémes zsömle és ásványvíz, hogy másnap jobb legyen. A PASO-val álmodunk.