Egy biztos, a rock and roll nem egy tánc. És nem egyértelműen egy zenei irányzat. A rock and roll inkább egy érzés, élethelyzet, egy hozzáállás. Nem pénzről, nem sikerről, nem a szereplésről, hanem rólad szól. Hogy pontosan miről, azt nem tudom. Az alábbi történetsorral talán sikerül azért körülírnom.

Ha a rock and rollról beszélünk, nekem nem Chuck Berry, Elvis Presley avagy Komár Laci jut eszembe, hanem az URH, a Kontroll Csoport, a Balaton, a Neurotic, az Európa Kiadó. Néha-néha a Rolling.

A rock and roll nem zene, nem tánc, nem üzlet, hanem pörgés, életszerzés, buli, önmagamutogatás, beszólás. Mindaz, amit lázadásnak, fiatalságnak nevezünk. Bőrdzseki, csizma az asztalon. A pontos és bonyodalmas fogalmazás helyet néhány múlt századi – nyolcvanas és kilencvenes évekbeli történettel érzékeltetem azt, amit rock and rollnak nevezek.

Veszprém legnagyobb bulija a fiatalok szemében a nyolcvanas években az egyetemi gólyabál volt. Főleg, ha középiskolás voltál. Belépőt szerezni szinte lehetetlen volt, elmenni pedig kötelező. Nem volt más megoldás, mint belógni. Ajtónál ellenőrzés, földszinten rácsok. Az aula épületének belső részét felújítás miatt felállványozták. Megvolt a megoldás. Csak erő és bátorság kellett hozzá. Azt a közeli Sport vendéglőben megkaptuk sör és vodka formájában. Majd irány a felső emelet az állványon keresztül. Egy kicsit megpihentünk a bárként üzemelő emeleti tanterem párkányán, a bentiek legnagyobb megdöbbenésére. Egyetlen belépővel rendelkező barátunk közben kinyitotta a lépcsőház kicsi bukóablakát, és mi – a vendégek hangos rosszallása közepette – bemásztunk. Amire a belső rendfenntartók a helyszínre értek, mi a siker okozta sokk hatására már a nyitótáncot jártuk – csak szigorúan fiúk – a Bergendy zenekar előtt.

Az egyik nyarat káptalanfüredi barátunk házában töltöttük. Mivel a szülők elutaztak, szabadság volt. De néha be kellett jönnünk Veszprémben. Ez az érzés, főleg egy erőteljes poharazás után, alatt tört ránk. Mivel kismotor volt a háznál, azt használtuk. Egyik alkalommal András vállalta a sofőr szerepét. Ketten a Simsonon vágtattunk Veszprém felé, amikor beleütköztünk – szó szerint – Szentkirályszabadjánál egy rendőri ellenőrzésbe. Becsúsztunk a rendőrautó alá. Kimásztunk, közöltük, hogy ez az egész felháborító, felszálltunk a motorra, és irány a város. Ma sem tudom, hogyan úsztuk meg. Vélhetőleg a rend őrei azt hitték, a nagy meleg miatt hallucináltak.

Mint a Magyar Néphadsereg honvédja, kiemelt feladatot kaptam Kókai Józsival egyetemben. Mivel élőfelvettek (ez akkor azt jelentette, hogy a sikeres felvételi után, az egyetem előtt elvittek egy évre katonának) voltunk, hozzánk illő feladattal kínáltak meg minket: a 2500 fős laktanya disznóhizlaldájába mentünk takarítani. Természetesen disznószart, ami ránk várt vagy két hónapja. Kosárpálya nagyságnyi, derékig érő fekália közepén álltunk egy gyönyörű, és sajnos nagyon meleg októberi napon, és lapátoltuk az anyagot. Mielőtt bárki sajnálna, a hadseregben töltött napok egyik legszebbike volt, szabadok voltunk, egész nap arról beszélgethettünk, amiről akartunk.

A kilencvenes években még létezett az ELTE-n tudományos ösztöndíj. Közel 100 000 forintot lehetet nyerni egy félévben, amit egy összegben utaltak a számládra. Egy ilyen nyerés után Farkas Peti leendő irodalmárral a következőket találtuk ki. Vettünk egy jófajta calvadost (normandiai almakonyak, brutálisan erős), és egy karton kukoricasört. A túlélő-felszereléssel beszálltunk egy taxiba. Miközben mi italoztunk, és Európa Kiadót hallgattunk, a taxis a Hősök tere körül tekert egyre gyorsabban, mert érezni akartuk a pörgést.

Ma is hallom, élem a rock and roll-t, csak talán lassabban nyomom, kívülről. Ma már az is rock and roll, ha egy baráti teraszon éjszaka finom Szeremley-borokat poharazgatunk, beszélgetünk, emlékezünk.