Közhely, de igaz: Nagy-Britannia nem csak földrajzi értelemben szigetország. Minden fordítva van. „Ez nem igaz!” – fakadt ki egyszer egy barstaplei ismerősöm, amikor felvetettem neki ezt a problémát. „A kontinensen fordított minden” – vágott vissza határozottan. (A kontinens Európa többi országát foglalja magába, szerintük.) „Ha jobbról jön egy autóbusz, nem lépünk elé” – énekelte Szörényi a legendás dalban. Nos, én első brit utamon – majd húsz évvel ezelőtt – kis híján leléptem egy elé: balra néztem…

Hát, elreppentem Londonba egy rövid időre a Balaton nyugati végéről, Sármellékről. Már az utazás előtt kisebb bonyodalom támadt, ugyanis a kézipoggyászunk olyan veszélyes anyagokat tartalmazott, mint dobozos jegeskávé és a hónalj-spray, így ezeket itthon fogták. (Volt is bűz nélküle…) No, és berregett a csillagkapu, amikor átléptem, mert a mobilom a zsebemben maradt. Mikor ki akartam tenni, rám förmedt biztonsági őr: ne nyúljon bele a zsebébe!!! A kezem fel kellett tenni. Miután végigtapizott, újra rám reccsent, hogy most nyúljak bele, de lassan, és vegyek ki belőle mindent. Tisztára, mint a San Francisco utcáin-ban Karl Malden és a kiscsávó Michael Douglas. Aztán mégiscsak megérkeztünk a Stansted reptérre.

Kinn a francban, Twickanhamben volt a szállásunk, így hosszú időket töltöttünk a Tube-on (a londoni metró neve a helyiek szerint) és piros buszokon. A Big Ben még mindig ugyanúgy zenél, a tüntetők változatlanul sátraznak a Parlament előtt, tiltakozva országuk Irak-politikája ellen, A Downing Streetre pedig hosszú évek óta egy vaskapu akadályozza meg a bejutást. Most, hogy néhány leendő öngyilkos eszelőst ismét lefüleltek, még tökig géppisztolyos zsernyákok is dzsesszeltek a rácsok előtt. A Horse Guards-tér mentes volt a lovas gárdistáktól, bár kettő azért kiállt a bejárathoz, hadd örüljenek a messziről jöttek. Csak egy meleg párocska libbent el előttünk kézen fogva. Igen, ott ezt is lehet, nálunk militáns bunkók inzultálják őket, egy vezető orvos pedig megbukik toleranciából a témában. A Trafalgar-téren Nelson admirális még mindig nem kapott tériszonyt az oszlop tetején, ám a turisták ezúttal nem fürödtek a szökőkútban.

Egy felhőszakadás zavart be minket a Charing Cross pályaudvarra, de nem sokat ért, ugyanis a tető beázott, és ömlött a víz a vonatok elé. No lám, hát itt sem minden tökéletes… Na mindegy, irány a National Gallery: birizgálta a fantáziámat, hogy miket festett a Félfülű, (ja, Van Gogh) Monet vagy Manet. (Basszus, ezt a két impresszionistát mindig összekeverem…) És mégis, ami megfogott, egy számomra ismeretlen festő (bocs, de elfelejtettem a nevét) eszméletlen alkotása: gyertyafénynél egy vákuumban levő madár viselkedését tanulmányozó családot örökített meg. Már a téma is döbbenetes, hiszen az üveggömbben fekvő alélt madár és a kétségbeesett kislány, valamint a kísérletet vezető szigorú tanár ábrázolása abszolút kifejezőnek tűnt, de mindezt gyertyafénynél…!

A galériából kijövet tüntettek a Trafalgáron. Na, végre, itt is minden a régi. Ezúttal helyi ciprusiak fejezték ki nemtetszésüket a szigetük egyik felét bitorló törökök ellen. Még egy szórólapot is a kezembe nyomott egy görög zászlóba öltözött srác.

Mielőtt elindultunk a szállásunkra, a Temze partján sétálva pont úgy láttuk a Parlamentet és a Big Bent, ahogy Monet ábrázolta híres alkotásán…