Már apám Illés lemezeiről is a keményebb nótákat szerettem, így nem csoda, hogy inkább az Omega felé kezdtem el húzni, aztán 12 évesen lenyúltam fater egyik Polimer kazettáját, és a kabarékra fölvettem az első SAJÁT zenémet. Mi mást, mint Beatricét!

Aztán jött az Iron Maiden, a Metallica, de furcsa módon a CPG korábban, mint a P. Mobil, mégis Nagy Feró maradt az örök kedvenc. Akkor még nem is tudtam, milyen ritkaság első anyagom, a "Ringen kívül" stúdió- és a "Sánta Mária" meg a "Nagyvárosi farkas" '78-as koncertfelvétele. Egy-két kazit még a családi közösből be tudtam szerezni, de a lebukást elkerülendő meg kellett vennem első saját kazettám, sosem felejtem el, a Dream márkanévre hallgatott, persze ugyanolyan csökött volt, mint a Polimer, de legalább a neve más volt.

És eljött a magyarjárás ideje '89-ben, amikor én is ott voltam a burgenlandi fosztogatók között, egy kétkazettás - gyorsmásolós! - deckkel felvértezve, már közelgő anyagi csődöm miatt aggódtam. Addig ugyanis csak kábelekkel tudtuk egymás hanganyagait átvenni, ezzel viszont - a minőségre adók körében - megkerülhetetlen lettem. Bárkinek szívesen vállaltam a különböző albumok átmásolását, persze közben magamnak is csináltam egyet, csak üres kazettákkal kellett bírnom.

Lassan azonban - a népjólét növekedésével - megszűnt a monopóliumom, már majd' minden magyar háztartásba került hifi a hűtőláda és a videó mellé. Ismét törnöm kellett a perselyt, ha csillapítani akartam soha nem lankadó éhségemet új és régi rockzenék iránt. Az utolsó húszast az öcsémtől szereztem be - éves(!) csokoládéadagom átengedése fejében - hogy megvegyem a Scorpions World Wide Live dupla MŰSOROS koncertfelvételét, dísz papírdobozban 250 kemény magyar forintért!

Rohamosan nőtt a respektem, immáron a nálam jóval idősebbek körében is ("Ő az, akinek megvan a Scorpions-koncert műsoroson!"), és gyakorlatilag bármit kérhettem cserébe. Mivel én szándékosan a jó minőségű ritkaságokat válogattam, ezzel az egyetlen beruházással kazettáim száma hamar átlépte az ötvenes, majd a mágikus százas határt is. A Deep Purple-t és az AC/DC-t éppen úgy szeret(t)em, mint a Megadeth-t vagy a Slayert - nem meglepő, hogy a középiskolát már öntudatos rockerként kezdtem.

Már az új becenevem is egy metálzenekarról - illetve a le nem rakott simléderes sapkámon virító feliratról/logóról - kaptam, majd amikor újdonsült ismertetőjegyem elkeveredett egy Vágtázó Halottkémek koncerten kitört spontán bunyóban, 40 centis göndör hajammal, szakadt csőnadrágba varrt ricsekendővel és metálos pólókkal riogattam a nyárspolgárokat.

Immáron "Kövéren és kopaszon, a hangerőt már nem bírom"; egykoron külföldre jártam koncertekre, most pedig már helyben sem megyek el; ötévente, ha veszek egy hanghordozót, így nemhogy az új bandákat, már az irányzatokat sem követem, mégis "Rocker vagyok, vállalom!" Ugyan a Bartók Rádió és a népzene is felzárkózott a No. 1 mellé, de kifejezetten azért nem tetettem a kocsiba CD lejátszót, hogy tudjam a régi zenéim nap, mint nap hallgatni. Bevallom, még mindig borsódzik a hátam, ha meghallom a Rust in Peace, a Machine Head vagy a High Voltage kezdő riffjeit.

De minek is beszélek? Aki hozzám hasonló függő, az úgyis tudja, aki meg (még) nem az, annak marad a kérdés: vajon mitől örök és elpusztíthatatlan?