Péntek 13., 19 óra, veszprémi Piarista-templom, Mártony Zsuzsanna énekművész „Templomi énekek” című előadóestje. Fél hét után pár perccel érkezem, a templom kellemesen hűvös, az orgonista – ki is az? Nézem a papírom, aha… – Kallainé Gutscher Ágnes gyakorol. Kimegyek a Vár utcára, leülök a lépcsőre, és a járókelőket figyelem. Az orgona hangjára mindenki olyan méltóságteljesen lépked, mintha esküvőn vagy temetésen lenne, de még az alkonyi fények is máshogy szűrődnek be a házak között.

Sóhajtozós hangulatba kerülök, amiből egy fehér ruhás nő zökkent ki hirtelen, 18 óra 54 perckor. Rohanás közben fennhangon kérdezi – az imént egy harmadik hölgy által „örömanyá”-nak szólított – asszonytól, hogy „Mártony anyuka, Zsuzsika hol van?”. Némi zavar támad, anyuka telefonál, hallani, ahogy a készülék kicsörög. A hang irányába nézek, Zsuzsanna papírokat lobogtatva közeleg, és már messziről mosolyog és kiabál: „Nem hiszem el, hogy az óráitokat nézitek!”. Az arca csak úgy ragyog, mutogat, magyaráz, puszi anyunak aztán beviharzik a templomba. A művésznő megérkezett. 19 óra. Kezdhetünk.

Mártony Zsuzsannát Kolti Helga mutatja be – röviden. (Én ezt előre tudom, mert kint halottam, amikor az énekművész azt mondta: – Írtam magamról pár szót, de csak röviden, mert nem szeretek magamról beszélni.) Megtudjuk, hogy nem is kell hosszan ecsetelni Zsuzsika kilétét, hiszen a közönség nagy része ismeri. Egyébként a művésznő itt végzett Veszprémben, a Csermák Antal Zeneiskolában, majd Pécsett diplomázott magánénekesként, jelenleg pedig a Petőfi Színház hangképző tanára. Eközben nem tudom levenni a szememet az oltár elé felállított projektorról, amin a Windows XP Professional logója villog. Aztán megtudjuk, hogy minket kímélendő helyezték el ezt a „tájidegen” szerkezetet, hogy az egyébként is kényelmetlen padokban ne kelljen kitekerednünk, ha néznénk valamit, konkrétan Zsuzsikát, akit nem lehet. Mert neki ugyebár a hangszer mellett van a helye, ami jelenleg nem mozdítható, és a hátunk mögött van, fenn a karzaton. Így hát kezdődik a vetítés – köszönet(?) a VMK-nak a képekért – , indul a mandula, Zsuzsannáról vizuálisan lecsúszunk. Kár. Mert szép.

Caccini: Amarilli-t hallhatunk, én ülök, mint Tomika a villanyvasút előtt, aztán nézek. Először a kivetítőt, de belelógnak az előttem ülők fejei, úgyhogy nem nagy élmény. Aztán Zsuzsa belekezd Carissimi: Vittoria, vittoria-ba. A libabőr megérkezik. Az a bizonyos, ami akkor jön elő, ha valamelyik érzékszervemet megcsiklandozza az a jóleső érzés, hogy az inger, ami éri, az jó. Nagyon jó. Hihetetlen erő van a hangjában, mint egy amazonnak, csak úgy zeng a templom. Aztán meg hirtelen elcsendesedik, édesanyám meg az altatódalok jutnak eszembe. Elgondolkodom, hogy egy apócska zenei jel vagy szó, ami csitít vagy zenget, milyen fontos! Főleg, ha valaki ilyen természetességgel képes váltani, mert nem csak tüdővel, meg hangszállal bírja, hanem temperamentummal és önfegyelemmel is. Közben kezdek begurulni, hogy nem láthatjuk. Szívesen figyelném.

Ehelyett huszárokat kell nézni a Vatikánban, szegény II. János Pált, virágokat, épületeket, fényeket, árnyékokat, vizet, arcokat. Amit persze csak félig látok egy szőke hajkorona miatt. Úgyhogy inkább körülnézek. Mindenki néz ki a fejéből. De egyre többen tekeregnek hátra, mint a rossz gyerekek színházban. Lesik a Zsuzsikát. Leshetik. Aztán mintha az orgona megérezné a vak feszültséget, hirtelen nem akarja azt a hangot, amit kérnek tőle. A közönség felszisszen, nagyon bántó a hamisság, ami mellesleg megerősít abban, hogy eddig minden hang a helyén volt. A profizmus győz, pár másodperc szünet után folytatódik a műsor. Paisiello, Caldara, Verdi, Bach, Scarlatti, Giordani, Grentzner és végül Cooper. Meg az Ave Maria. Elsőre – utolsóként – elhangzik. Aztán taps. Vissza taps. Másodszorra – legutolsóként – előadódik. Az estnek vége. A művésznő lejön a karzatról, elvonul a padok között, mint egy menyasszony, a kivetítő előtt meghajol, végre egybekel velünk, aztán tapskísérettel kivonul. Jó látni. Legalább most. Ha már ő énekelt. Állítólag.

Kolti Helga megköszöni a jelenlétet – Márfi Gyula érsek úrnak külön –, ismerteti az Ars Sacra Galéria következő programját (a Galériáról bővebben). A templom előtt a násznép még megáll. Szép volt. Mindenki a menyasszonyt dicséri, anyuka büszke, a férj is az. Az utóbbi annak ellenére, hogy az iménti nász nem az övé volt, hanem a feleségé, Mártony Zsuzskáé, aki zsigeri tehetség-inger hatására elkötelezte magát az ének és a zene mellett – is.

A várból lefelé jövet a kolléganővel elhatározzuk, hogy a töményt megkaptuk, most megiszunk rá egy sört valahol. Ja, és azt is, hogy Ave Maria-t fogunk énekelni a zuhany alatt. Aztán nagyot röhögök, mert elmeséli az est poénját, ami az előttünk ülő asszonyságok szájából hangzott el:

„Te, nagyon szépen énekel, csak kár, hogy nem értem, hogy mit.”

„Ja.”

„Ja. Hát a szöveget, azt nem lehet érteni…”