Nemrégiben megtörtént velem az, amitől minden ember – kivéve az egészségügyi dolgozókat – retteg: korházba kellett vonulnom egy kisebb műtét erejéig. Bár a bent-tartózkodásom csupán egy napig tartott, mégis sok új élménnyel és tapasztalattal lettem gazdagabb. Ezt most megosztom Önökkel.

Legelőször is le kell szögeznem: a kórházban minden velem érintkezésbe lépő dolgozó a legnagyobb kedvességgel végezte munkáját, igyekezvén megkönnyíteni a nehéz perceket, órákat, ám ennek ellenére sikerült keserű szájízzel távoznom az egészségügyi intézményből – köszönhetően a tragikus gazdasági helyzetnek, a kórház„reform”-nak.

Az élménysorozat már a kórházi bejelentkezés előtt elkezdődött, hiszen jó néhány elővizsgálatot kellett elvégeztetnem magamon – háziorvosnál, az SZTK-ban, a vérellátóban, a kórházban – ahhoz, hogy megműthessenek. Ekkor jöttem rá arra, hogy a kormány 300 forintos pénzleszívása (mármint az egészségügyi hozzájárulás) egy nagy kamu és hazugság, ugyanis szembesülnöm kellett azzal, hogy minden vizsgálat külön-külön 300 forint. Kiszámoltam: nekem 1500 forintba került az, hogy korházba kerülhettem.

Ott aztán folytatódott a meglepetés-sorozat. Vagyis a pénztelenség minden szinten. Az „osztályon” szabály, hogy a betegek csak pizsamában feküdhetnek, azonban a kórház nem tud pizsamát biztosítani, úgyhogy mindenki olyan cuccban hentergett az ágyban, amit otthonról hozott. Már ha hozott. Akkor jó volt neki. Meg akkor is, ha hozott magával szappant, meg kézfertőtlenítőt, meg WC-papírt, esetleg kéztörlőt. Merthogy ezek hiányoznak a kórház leharcolt mellékhelyiségeiből, amelyekben gőzölög a pállott húgyszag. Szerencsétlenségemre a műtéti beavatkozás egyik érdekes következménye az lett nálam, hogy sokkal intenzívebben éreztem a szagokat néhány napig. Nos, az első kórházi vizelés nem volt egyszerű, ám hála Istennek, a pisilési győzött a hányinger felett. Mindenesetre ennél fapadosabb nem is lehetett volna a WC – se szappan, se klópapír, de még klópapírtartó sem. Magyarország, egészségügy(!), 2007.

A műtétről nincs mit írnom, megvolt, gyors volt, utána fájt persze, de ez természetes. Az már kevésbé, hogy éjjel nem csak a fájdalom miatt nem tudtam aludni, hanem amiatt sem, mert féltem attól, hogy meglopnak. Ugyanis kiderült, hogy az egyik szobatársunk – egy hajléktalan, aki agyilag nem volt száz – egy óvatlan pillanatban lenyúlta egy betegtársunk óráját. Sőt, a többiek szerint az előttem távozó régi beteg több ezer forintját is. Szóval szóltunk a nővérkéknek – már aki tudott beszélni (tehát nem a bőrgyógyászaton feküdtem) –, és ők meg szóltak nekünk, hogy legyünk elővigyázatosak. No, onnantól nem bírtam igazán nyugodtan aludni. Bár az igazat szólva elébe mentem a dolognak, mert a honnélküli bácsi abban a pillanatban lelejmolt, amikor befeküdtem. Szívesen adtam neki kávéra – tényleg arra kellett neki –, de nem tudtam hogy ezért hálás lesz-e – tehát nem lop meg álmomban –, vagy éppen ellenkezőleg, és ezzel a kéregetéssel leste ki pénztárám helyét a táskámban. Végül minden jól sikerült, túléltem az éjszakát meglopatás nélkül, és másnap reggel már arra vártam, hogy mikor mehetek haza.

Merthogy hazavágtak a műtét másnapján. Ennek ugye egyrészről örül az emberfia – nem kell pl. hányingerrel küszködve vizelnie a kórház-WC-ben –, másrészt azonban elgondolkodik rajta, merthogy 10 évvel ezelőtt épp ugyanezen az osztályon feküdt, és akkor azokat a srácokat, akiket ugyanazért operálták, amiért most őt, öt-hat napig bent tartották. Ő meg most már másnap mehet haza. De így legalább nem a kórháznak kell állnia a rengeteg fájdalomcsillapítót, a kaját, az ágyneműt (ha pizsi már nincs)… Szóval megtakarítottak rajtam jó néhány rugót.

És kaptam búcsúzóul még egy dózist a Nagy Magyar Valóságból. Kormányunk újabb találmányát, a kórházi napidíjat. Ami ugye 300 forint lenne. Naponta. Miért csak lenne? Mert „egy napos” napidíj nincs, csak két napos. Ez mit jelent? Azt, hogy kedden mentem be a kórházba, szerdán jöttem ki, de 600 forintot fizettem. Nesze neked köcsög magyar állampolgár! Kettőt fizetsz, egyet kapsz! Mert ugye kifizeted? Nem hőbörögsz? Neked mindent le lehet nyomni a torkodon! Ezt is.

Igen kifizettem, és menekültem haza, ahol aztán a lábadozás során arra vigyáztam, hogy a tévében nehogy megpillantsam kormányfőnket, mert attól féltem, rám tör a kórház WC-ben tapasztalt érzés – és elhányom magam.