Soha ne mondd, hogy soha – ez a mondás bizony érvényes a rockzenében is. Emlékszünk rá, a kilencvenes évtized kezdetén James Dio énekes egy rövid időre ismét szövetséget kötött Tony Iommi gitárossal, Geezer Butler basszusjátékossal és Vinny (régebben Vinnie) Appice dobossal, hogy feltámasszák a Black Sabbath nyolcvanas évek eleji oly sikeres felállását. Aztán a kísérlet egy album után megbukott, mert az apró termetű énekes nem volt hajlandó fellépni elődje, Ozzy Osbourne előtt az Ozzfesten, mint Sabbath-frontember. Akkor azt mondta, soha többé nem vesz a szájára egyetlen Black Sabbath nótát sem.

Nos, a soha ez év elejéig tartott, amikor újra útnak indultak Heaven and Hell néven. (Üzleti okok miatt nem használják a banda eredeti nevét, ugyanis Iommi még nem adta fel egy közös lemez elkészítését Ozzyval.) Ez alkalomra megjelent egy válogatás The Dio Years címmel a korszak legjobb dalaiból, három új felvétellel együtt, július negyedikén pedig útba ejtették Budapestet a turnén.

Kezdetben elkedvetlenített az időjárás, a szűnni nem akaró eső miatt, de aztán a Nagyfőnök kegyes lett, abbamaradt az égi áldás, mikor pontban nyolckor felhangzott a Mob Rules lemez E5150 szignálja. Világosság révén (a csendrendelet miatt tízre be kell fejezni minden műsort a Pecsa szabadtéri színpadán) sejtelmes intro nélkül begurultak az öregfiúk a deszkákra, majd Iommi Gibsonjából kihasított a már említett korong címadó dalának kutyakemény riffje, és Dio máris bömbölte a jól ismert dallamot. És jött a többi: a kultikus Heaven and Hellről a Children of the Sea és a Dehumanizer LP ego dala, az I.

Jól emlékszem, amikor Komjáthy György egy péntek délután lejátszotta azt a bizonyos H&H lemezt az A beat kedvelőinek című nagyszerű műsorában. (Azért itt mondjuk el, hogy itt még eredetileg az ős Sabbath dobos, Bill Ward diktálta a ritmust.) Hanyatt vágtuk magunkat a sodró zenétől, Dio hangjától, amit a Rainbow megelőző lemezeiről már jól ismertünk, de Ronnie és a Black Sabbath együtt valami fantasztikus élmény volt. Számomra most, huszonhét évvel később adatott meg először, hogy élőben hallottam őt énekelni, és kijelentem, hogy hatvanöt éves korára semmit nem kopott a hangja! Ez nyilvánvaló volt, amikor a Vodoo végén előadta magánszámát. A katlan kis híján szétszakadt a torkából áradó erőtől.

A koncert nem tartott túl sokáig, de azt hiszem, a száz perc tisztességes játékidőnek bizonyult a mindössze háromlemeznyi korszak esetében. Igaz ebbe belefoglaltatott Appice dobszólója, ami inkább dinamikusnak hangzott, mint technikásnak, de hát Vinny amolyan őserejű dobos, izomból, karból püföli a bőröket, ahogy azt Bonzo tette a Led Zeppelinben. Nagyszerűen összetartotta a muzsikát kemény, feszes játéka, és a legváratlanabb pillanatokban vitte bele pörgetéseit. Tizenkilenc percen át hömpölygött a Heaven and Hell – Tony Iommi kiélhette magát: nagy metálviharok, savas témák, feed backes részek váltották egymást gitárvariációjában. Geezer Butlert sokan tartják a rockzene legjobb basszusgitárosának. Ezt most is bizonyította, nem tudok mit hozzátenni. Az utolsóként elhangzó Neon Knights dübörgése viszont nem jött össze. Dio nem kapta el a megfelelő hangnemet, no és Iommi szólója sem klappolt Butler kíséretével.

Mindezek ellenére az élmény számomra meghatározó volt. Végre láthattam a Black Sabbath második legfontosabb felállását, és a dalok úgy szólaltak meg, ahogy azt vártam, még akkor is, ha a hangzás némi kívánnivalót hagyott maga után, különösen az elején. Persze, nagy üzlet egy ilyen kaliberű bandát újra színpadra állítani, gyakorlatilag új dalok nélkül semmi kockázat nincs egy ilyen turnéban, de én hiszem és vallom Frank Zappa jelmondatát: A zene a legjobb!

(Köszönöm az SPV és a Livesound segítségét.)