Nyaranta előfordul, hogy megikrásodik a gondolat és bezápul az agy. A meleg a szellem ellen dolgozik. Sorjáznak polcomon a kötetek, íróasztalomon hever az évtizede gyarapodó tervolvasmánylista, megemésztéséhez elméletileg az egész élet is kevés, de mikor a kánikula hullámaiban felcsapom az oldalakat, egyik sem az, amire várnék, vártam.

Hát, gondolom magamban, éppen az ilyen napokra vásároltam meg a Cortazar elbeszélések gyűjteményét, hogy most majd akkor, ha nincsen a rendszerezett önkínálatomban egyetlen gusztusomat felcsigázó olvasmány sem, akkor végre argentin barátom novellisztikájának rejtelmeiben mártózhatok akár szeptemberig. Vagy itt a Prae, az új kiadás érintetlen fehér lapjaival, az impressziók és a szómágia bibliája, hat éve nem nyelve le egészben, mindig meg-megmerülve, lelkes kóstolgatásokkal; igazán ez az a pillanat, hogy a mélyébe bukjam. Habár, Szentkuthy szentírása talán nem is egyvégtében olvasásra termett, inkább épp ilyen évenkénti pár tucat néhány órányi merész búvárkodásra. Ki olvassa első laptól az utolsóig el a Bibliát? Aztán Beckett trilógiája, amit mindig a hatvanadik oldalnál hagytam abba, miközben teljesen egyértelmű, hogy az ír-francia mester búskomor világképem egyik legközelibb rokona. Még akkor is, ha az Annie Hall mozi-előcsarnokában a bizonyos értelmiségi szófosó azt mondja: nem képes megragadni az embert. És én ezt ráadásul kétlem is. Kopognak a mondatai, a cserepekre tört antitörténet meggyűri az elmét, mégis azt a világot tükrözi, amit az észlelés kapuin át látok. És ennek a dilemmának a tétje nagy. Egyfelől a szellemi horizont tágítása, másfelől a lélek libikókájának kiegyensúlyozása, harmadszorra pedig a saját stíluseszközök finomítása.

Próbálkoztam egyébként például kortárs szlovák irodalommal. Pavel Vilikovsky prózája, Az utolsó pompeji ló, akár egy történetközpontú brit kisregény, angolszász szövegvilág, olyan volt, de az utolsó oldalakra nem sült belőle ki nekem semmi sem. Talán mert az agyamat felégette a nap, a szerző meg túlposztmodernizálta a mellesleg elegánsan fess mondatait, kiváló szituációit. Ezekből a szilánkokból kellett volna összeépítenem valami világértelmezést, és ez könnyedén ment is egy darabig, végül mégis csalódtam, nehéz elmagyarázni, miben és miért, talán csak hiányzott a csattanó, mint az eccerű olvasónak. Aztán három éjszaka alatt felfaltam egyik legszégyenletesebb régi tartozásomat, a kilencvenes évek magyar regényirodalmának legsikeresebbjét, Závada Jadvigáját. Talán ez volt az utolsó kinyilatkoztatás, hogyishívják, katartikus pillanat. Mert az erotikus szóbűvészet nemes példánya, tanulni illik, kell, s lehet belőle, s mindemellett a szerkezete, ízes nyelve, alakjai, története, valahogy minden együtt áll benne, csillogó konstellációban. Mert valahogy nekem mindig is az új felfedezés kellett, ha nekifogtam egy könyvnek. Újdonságra szomjazó, friss revelációra vágyó csintalan kisdiák vagyok mai is, ahogy Borges mondja, önző élvezetolvasó.

S most itt figyelnek engem az új könyvek a polcon, mégsem tudom, melyiktől várhatom ezt. Egy japán kisregénytől, a kortárs magyar prózától? Nabokov kafkai világúra bélyegzett kisregényétől? A Meghívás kivégzésre első oldalai alapján túl steril szöveg, most mintha valami más kellene. Pawel Huelle Castorpja egyelőre csak a története miatt érdekes: Mann hőse, az „élet féltett gyermeke”, a Varázshegy tüdőbajos-érzékeny fiúja a nagyregény egy megjegyzése szerint Gdanskban, azaz Danzigban tartózkodott korábban, no ezt az időszakot pácolta fikcióban a kortárs lengyel szerző. No de személy szerint nekem mit adhat vajon? Vagy Lovas Ildikó Spanyol menyasszonya, amibe Csáth felesége van beledolgozva? Netán Simenon krimije, A londoni férfi, amit egyértelműen azért olvasnék csak el, hogy megismerjem az új Tarr-film alapanyagát? Vagy Kukorelly, akinek darabolt mondatait egyre izgalmasabbnak tartom, mégis félek nekiugorni végre a Tündérvölgynek? Mindegyikbe belecsippentek, akár egy finnyás kismadár, de nem tudom eldönteni, mit tartsak egészében lenyelendőnek. Elbutít a hőség. Nem kapok levegőt éjszaka, forgolódom, szédülök, elillannak a gondolataim, megcukrosodnak az érzések, reggel izzadtan, megviselt lélekkel ébredek, és ráadásul még dolgoznom is kell. A színjózan robot meg a nyár megmérgezi szervezetemet.

Kínomban megnéztem Lars von Trier új filmjét, a Főfönököt. Ez a provokatív dán rendező, a Dogma apukája, több remekmű jegyzője, ezúttal könnyebbre törekedett, de most is csak kísérleti filmet sikerült kiókumlálnia. Hiába a vásári komédia, óhatatlanul beleszüremlenek a történetbe eddigi vesszőparipái, a fikció és a valóság, a karakter és a színjátszás, meg persze a szentimentalizmus határai. Alapvetően érdekes, de már elmarad remekműveitől, végül is csak egy professzionális ujjgyakorlat. S ha már játék a valósággal, 1988-as döbbenetes fekete-fehér klasszikusa, a Járvány, sokkal többet tud ebben a tematikában. Lényege szerint ugyan a Főfőnök nem akar több lenni sima vígjátéknál, de működnek a Trier-trükkök itt is, automata kamera rögzíti az eseményeket, a rendező beszél a nézőihez, miközben a színészi létmódról hallunk és látunk. Kissé üres kísérlet. A Járvány az alapmű, a Hullámtörés a testet öltött ige és fordulat, a Táncos pedig a szintézis. Nekem Trier azóta megfakult.

Vagy itt van egy kínai-japán produkció, a Magányos vándorlás mérföldeken át. Rendezője, Zhang Yimou, Cannes egyik kedvence, a Hős és a Repülő tőrök klánja alkotója, most mintha Oscar-díjat akart volna kapni, oly mély könnycsorgós mozit készített az ismert elemekkel: súlyos betegség, apa és fia elszakítva, két kultúra találkozása, kisfiú és idős férfi egymásra találva-utalva. A figurák csodálatosak, s ha nem volna olyan kiszámíthatóan valószerűtlenül melodrámai a történet, kevesebbet sírna mindenki és kivágják a tengerparti alkonyba révedő szomorú tekinteteket, talán tetszene is. Újabb tanulság: néha már azért nézek kelet-ázsiai játékfilmeket, mert valójában utazni vágynék Kínába és Japánba, de mert erre sem idő, sem pénz sincsen, beérem bármilyen mozgóképpel, amely onnan származik.

Most hát ennyi. Újabb kilátás alig. Kifekszem a balatoni strandra párommal és megpróbálok olvasni a felperzselt fövenyen. Csakhogy a vízből kirontó gyerekek lefröcskölnek, méretes hangyák mászkálnak fehér hasamon és irgalmatlanul süt a nap. Táskám tele olvasmánnyal, lapozgatom őket és válogatok. Van azért valami, ami mindig kéznél megunhatatlanul: Pessoa és a Kétségek könyve. Aztán Triesztbe készülök még júliusban, ahol Joyce az Ulyssest írta és ahol Italo Svevo, polgári nevén Ettore Schmitz született. Lélektani regényére, a Zeno tudatára vadászom most, hogy mire a mitikus városba érek, már elmerüljek a világában. Mert hiszen minden város, vízpart és kopott kerevet végső soron a művészethez vezet.