Az egy hónap szabadság egy közalkalmazottnak hihetetlenül hangzik, végtelennek tűnik, ám mégiscsak egy olyan dolog, aminek egyszer csak vége. Ezt a hónapot nagyon messze eltölteni nagyon jó dolog. Az El Caminón végigzarándokolni pedig eddigi tapasztalataim szerint talán a legjobb. De hát végül is Szent Jakabot rendben meglátogattam, így haza kellett jönni, és találkozni valódi életem szereplőivel és díszleteivel.

Akinek kölcsönadtam az autómat, kicsit sajnálkozott, hogy már itthon is vagyok, és azt mondta látott egy kedvező ajánlatot Mekkába, nem kéne-e esetleg azt is megpróbálni. A kedves szülők és a kedves barátok egymástól függetlenül telepakolták a hűtőmet, ami a mindig éhes magyar zarándok gyomrának persze túl nagy sokk volt – de ez magánügy. Ha az evés kezdetben kicsit problémás volt is, azt megnyugodva vettem tudomásul, hogy az ivással nem lesznek gondjaim a szinte egyhónapos pauza után. Az elfogyasztott welcome drinkek mennyiségén magam is meglepődtem. A grappa, a bakonybéli szerzetesek gyógylikőre és a Bailey’s néhány óra leforgása alatt semmisült meg.

Közben pedig óvatos léptekkel kezdtem belerázódni régi életembe, mert azért valljuk be, a Camino egy olyan burok, aminek kevés köze van a valósághoz. Jó lenne mindig olyan nyugodtnak és szabadnak lenni, mint amilyennek ott éreztem magam, jó lenne, ha a legnagyobb problémám az lenne az életben, hogy szorít a bakancs, vagy hogy unom a bagettet, de tudom, hogy többet ilyen nem nagyon lesz. Bevezetésként poharazgatás közben meghallgattam a városi pedagógusnap aprólékos leírását, különös tekintettel a Mary Poppinsnak öltözött óvónőkre. Igen, láttam be, az élet itthon még mindig kemény. Aztán hallottam a rendőrség morális válságáról, munkahelyem csődközeli állapotáról és arról, hogy a Hiperkarma frontembere megházasodott – pedig én akartam hozzámenni –, de erről utóbb kiderült, hogy csak rémhír.

És persze az első napokban ezernyi kérdést kellett megválaszolnom. Az olyan ember, aki nem fogékony a spirituális dolgokra, nem fogja meg az út romantikája és ehhez még a bölcsészléthez tartozó ülő életmód is járul, gyanakodva kérdezgetett, hogy egyáltalán minek csináltam.
– Csak úgy – mondtam. – Naponta harminc kilométer, csak úgy? Jézusom! És mit ettél?
– Bagettet – mondtam – meg kb. négyszer meleget. – Te jó ég. Minden nap mentél?
– Igen. – Én három nap után megunnám, hacsak nem annyira nagyon szép a táj. De nem. Nincs, érted? Nincs a világon annyira szép táj, hogy én akár feleennyit is ennyit gyalogoljak.

Aztán megkérdezte, hogy vannak-e ott szép lányok. Mondtam, hogy volt egy pár, aki ráadásul egyedül gyalogolt.
– Húha, lehet, hogy nekem is el kéne menni oda – lelkesül fel. – De nem. Azt hiszem, nincs a világon olyan szép lány, akiért én akár feleennyit is gyalogolnék.

A fordulatosabb lelki életet élők pedig lelkesen kérdezték, elértem-e a célt, amiért mentem, átgondoltam-e az életem, megismertem-e önmagam, megtisztultam-e. A kérdésekre legfeljebb hümmögni tudtam, mert ezekre így konkrétan nem emlékszem. Nem rémlik olyan kép, amint két hegymenet közt éppen szisztematikusan gondolom végig az életemet, vagy az egyik ragtapasz felragasztása közben rájövök, hogy miért is 42 a 42. Persze, azért gyaloglás közben sokszor nem nagyon van mást csinálni, mint gondolkodni, úgyhogy biztos a helyére került egy-két dolog, mert onnan – a Pireneusokból vagy La Rioja szőlőtőkéi közül – elég jelentéktelennek látszik egy csomó probléma, ami csak innen közelről tűnt nagynak. De hagyom a konyhafilozófiát és a népi pszichológia ingoványait.

A hazatérésnek persze sok kis öröme van. Mindenképpen elsők között említendő a régi ruhatár darabjainak egyenkénti megölelgetése az El Caminóra vitt két váltás ruha egyhangúsága után. Előkelő helyen áll az afelett érzett boldogság, hogy nem kell többet síelőállásban pisilni, és hogy reggel nem vadidegen emberek közt ébredek.

Ja, és nem kell 8-ig elhagyni a szállást!