Szép és hangzatos szavakkal élve a matematikai eszköztudás és a szövegértési képességek mérése volt a cél. Gyakorlatilag 180 perc tömény gyönyör, amely során a fiatalok ráébredhettek arra, hogy az említett kézségeket nem birtokolják. Én legalábbis biztosan nem.

Vidám szerdai nap volt azzal a tudattal ébredéskor, hogy ez a mai nap ez bizony más lesz, mint a többi. A tanórák alóli felmentés persze jelentősen befolyásolta a hangulatomat, de a megmérettetés ösztönző jelensége is ott motoszkált valahol a gondolataim között. Bizonyára jó mélyen. Szépen megfogalmazva nagyon boldog voltam, hogy ezen a csodás napon nem kell intenzíven tanulni. Pont.

Aztán ez a boldogság nyomokban kezdett kiveszni belőlem, amikor is az iskolába érve közölték velem, hogy számológépet is kellett volna hozni. Meg vonalzót. Meg némi élelmet, hisz’ sokáig fog tartani. Hopsz nekijje, reggeli fittségemnek köszönhetően beszereztem a szükséges eszközöket, hála kedves és segítőkész, erőteljes röhögőgörcsben szenvedő iskolatársaimnak. Viccesnek tartották ezt a mérést, meg hogy többek között a 10. évfolyam is kiszemelt. Én nem tartottam annak, éreztem a feladat súlyát a vállamon, mert volt ám neki olyanja. Jegyeket is kapunk ezekre a szépségekre, az ellenőrzőbe is bekerülő frappáns számértéket, amit még csak kimagyarázni sem lehet. Országos elvárásoknak kell(ett volna) megfelelni, nincs itt kérdés.

Mikor már a padokban ültünk és elkerülhetetlen volt az eljövendő, még mindig pozitívan álltam hozzá a dologhoz, elvégre 400 akárhányezer sorstársam fog ugyanezen átmenni, csak nem lehet az olyan rossz.

Dehogynem! Matematikával kezdtem. Illetve kezdtem volna, ha az első 10 percem nem azzal töltöttem volna, hogy csak lapozok, lapozok és lapozok, végül egy sóhajtás kíséretében tudomásul veszem, hogy eléggé sok lapot tartalmaz az az eléggé vastag füzetecske. Semmi pánik, fog ez menni. Kis naiv. Viccesnek szánt logikai feladatok sokaságával találtam szembe magam. Az elején még vigyorogtam az utasításon, hogy jellemezzem a nyulak szaporodását ábrázoló grafikont. Eljellemezgettem, még büszke is voltam magamra, hogy húdemegyeznekem. (Mint kiderült, helytelen volt a megállapítás.) Aztán – állítólag a 40 perc leteltével – szóltak, hogy ideje befejezni az első blokkot. Sajnálatos módon erről lemaradtam, így döbbenten tapasztaltam, hogy nem sokkal ezután félkész feladatsorom befejezésére intenek. Mit intettek, azonnali befejezést követelve jóformán kirugdostak a teremből, mert a kirendelt mérőbiztosok ezt az utasítást adták.

A matek után, folytonos duzzogás közepette, a szünetben megosztottam a többiekkel félelmeim, hogy iskolámat sikerült országos, de minimum megyei szinten az utolsók közé juttatnom. Bátorítóan hátba veregettek, ne sajátítsam ki az érdemet, döntő részt vállaltak a feladatból ők is. Önbizalomtól túltengve vágtam neki a szövegértésnek.

Olvasni kellett és karikázgatni a betűket. A matek után kifejezetten csalódott voltam, hogy nem került elő semmiféle állat szaporodási ismertetője. Kárpótlásul viszont volt internetes repülőjegyfoglalás, szépirodalmi részlet és újságcikk is. Sőt, volt amikor szép és kerek magyar mondatokat kellett megfogalmazni válaszként, nem illő tehát lebecsülni a magyart sem. Hosszú volt, keservesen hosszú, de ezt száz százalékosan be tudtam fejezni. (A húdemegyeznekem érzés meg tapsot követelve zengett a buksimban.)

Összességében ki lehetett azért bírni, habár számomra az egész mérés néhol értelmetlennek tűnt. Az iskolában teljesen mások az elvárások, a számonkérések, ez okozta a súlyos „megrázkódtatásomat”.  Az egységesítés ötlete (hogy a fejlődést minden tanulónál ezen feladatsorok alapján mérnék) nem elvetendő, habár azon a fránya matekon lehetne csiszolni. Szerintem…

Eredményeket majd a közeli jövőben, országos értékelést pedig 2008 során nyerünk. Addig pedig elnyomom azt a bizonyos hangot, mert semmi oka örömre. Tudniillik többek között szegény kis nyuszik természetes szaporulatának mértéke azóta is rejtély…

-ni-