Az EB-t az ukránok meg a lengyelek, az Arany Pálmát meg a románok csípték meg a magyar jelölt helyett – mondhatnánk bután, ha mindent a nemzeti színeknek rendelnénk alá a művészet ellenében, hiszen maga Tarr is azt válaszolta, amikor megkérdezték, szomorú filmje vajon a kelet-európai életérzésből fakad-e, hogy mindez sokkal inkább egyéni érzékenység kérdése. Egyvalami azonban biztos: a kilencvenes évek iráni és kelet-ázsiai új hulláma után most a román csoda is megérkezett.

Az utóbbi tíz napot a filmrajongók azzal a találgatással töltötték, hogy Tarr Béla A londoni férfi című filmje milyen fogadtatásban részesül Cannes-ban, és vajon a zsűri díjazza-e. Nem kétséges, hogy eddigi életművének bármely darabja érdemes volna valamilyen nemzetközi elismerésre, s persze több alkalommal kapott is díjakat, igazán jelentős kitüntetésben mégsem részesült soha. Amikor francia producere két éve öngyilkos lett, azzal a feltétellel kapott pénzt a galloktól a forgatás folytatására, ha új filmje ősbemutatóját a cannes-i versenyszekcióban tartja. S mivel külföldön pillanatnyilag a legjelentősebb magyar rendezőnek számít, joggal bízhattunk abban, hogy a fesztivál kedvence lesz. Sajnos azonban már a szerdai premier után sejteni lehetett a fontos díjak elmaradását. A sajtóvetítésről állítólag sokan kivonultak, s bár a díszbemutató közönsége öt percig felállva tapsolt, a kritikusok többsége elégedetlen volt új munkájával. Dicsérték a kamerakezelést és a vizuális megoldásokat, ám legtöbben mégis túlesztétizáltnak tartották, s valljuk be, a jelenlegi trend sem kedvez egy hosszú snittekkel operáló, fekete-fehér, nyomasztóan sötét atmoszférájú művészfilmnek. Ettől függetlenül az ortodox rajongók biztosan szeretni fogják. Mellesleg a fesztivál groteszk fintora, hogy Tarr formanyelvének amerikai tanítványa és koppintója, Gus Van Sant, aki egyébként a felszínes képi jegyek fantáziátlan átvételén kívül nemigen tudott termékeny dialógusba lépni a magyar rendező stílusával, ezúttal a 60. mustra évfordulójára kreált születésnapi különdíjban részesült Paranoid park című filmjéért. Magyarán az epigon legyőzte az autentikus eredetit.

Az Arany Pálma a fesztivál legnagyobb esélyesének jutott, beteljesítve az előzetes jóslatokat. Cristian Mungiu filmje, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap, állítólag döbbenetesen jó, realista alkotás, középpontban az abortusz témájával. Tegyük hozzá, nem ő az egyetlen román tehetség, aki mostanában vásznakat szaggat Európában. Cristi Puiu 2005-ben a Lazarescu úr halála című filmjével, illetve Corneliu Porumboiu 2006-ban a Forradalmárokkal ugyancsak jelentős nemzetközi fogadtatást könyvelhetett el, most pedig, mint hírlik, Radu Muntean A jelszó: a papír kékre vált című alkotására érdemes fokozottan figyelni. Őszintén szólva, engem cseppet sem zavar, hogy szomszédunk legyőzött minket a cannes-i döntőben, elvégre a filmművészet nem sportverseny, ahol díjakban mérik a remekműveket. Az viszont már sokkal inkább dühít, hogy ezeket az állítólag fergeteges román filmeket hazánkban lehetetlen megtekinteni. Sőt, tovább megyek: az újabb kelet-európai filmek néhány eldugott pesti vetítés kivételével sehol sem láthatók.

Az idei mezőny amúgy egyébként is erős volt, a mi kiváló Bélánknak szinte a világ összes sztárrendezőjével kellett egyidejűleg megküzdenie. Itt volt Quentin Tarantino a Grindhouse első részével, a Halálbiztossal, s közvetlenül a nyomában a Coen fivérek, akik ezúttal No country for old men című posztmodern westernjükkel érkeztek. De ugyancsak indult a balkán világ bosnyák szélhámosa, Emir Kusturica, a hong-kongi fenegyerek, Wong Kar-Wai, a dél-koreai guru, Kim Ki-Duk, az amerikai thriller-mester, David Fincher, vagy a Kánikula című gyomrossal befutott osztrák Ulrich Seidl. Ilyen nevek mellett nehéz babérokat szerezni, ám a Stephen Frears által elnökölt zsűri, amelynek különben az irodalmi Nobel-díjas Orhan Pamuk is tagja volt, ezúttal egy francia animációs filmet és egy mexikói darabot részesített a cannes-i zsűri megosztott különdíjában. A Persepolis politikai áthallásoktól sem mentes iráni-francia koprodukcióban készült alkotás, a Satrapi–Paronnaud páros rendezésében, a Luz Silenciosa pedig annak a Carlos Reygadas-nak a műve, aki három éve debütált a rejtélyesen érdekes Japánnal. A legjobb forgatókönyv díja ezúttal Fatih Akin német-török rendezőé. Nem tudni, mikor jut el új filmje hazánkba (Auf der anderen Seite), de aki látta már korábbi remekművét (Gegen die Wand) nem csodálkozhat az elismerésen. Végül, persze nem utolsó sorban a legjobb rendező Julian Schnabel lett, a Nagydíjat (Grand Prix) pedig a japán Naomi Kawese kapta.

Tarr Béla már a díjkiosztó gála előtt hazautazott, mint aki még titkon sem számít a győzelemre. Ám ha pálmaágat nem is kapott, magam már alig várom, hogy a mozik vetíteni kezdjék új filmjét, amely minden negatív kritika ellenére remélhetőleg a rendező újabb remeklése.

Novics János