Rég éreztem magam ilyen idegenül egy rendezvényen, mint szombat este a Táncfesztivál záróestjén bemutatott Mozart táncok című előadáson. A cím sokat ígért, és a szegedi társulat is biztosítéknak tűnt a remek szórakozásra, ám a végeredmény engem az iskolai akrobatika színvonalára vagy egy mazsorettcsapat mutatványára emlékeztetett.

Míg sajtóbelépőmmel a Petőfi Színházban ácsorogtam, hogy az utasításnak engedelmeskedve megvárjam, míg a jegyesek elfoglalják a helyüket, azon töprengtem, a táncművészet iránti közönyömmel mit is keresek tulajdonképpen ezen a helyen. A tudósítás kötelességén kívül semmi egyébbel nem tudtam megmagyarázni magamnak, miért vegyültem el a tömegben, miközben paranoid módon folyton attól tartottam, hátha valaki kiszúr majd, s ujjával rám bökve felkiált: figyelem, hé, emberek, ennek a fickónak semmi keresnivalója a táncvilág csarnokában, penderítsétek ki máris, mert csak finnyásan végigüli a legjobb darabokat, hogy azután ostobaságokat firkáljon össze róla. S meglehet, igaza is lett volna.

Mozart azonban garanciának látszott arra, hogy táncimpotenciám ellenére jól szórakozzam. Már előre kijelöltem magamban, a zeneszerző zseni mely művei alkalmasak leginkább egy balettelőadásra. Szinte biztos voltam, hogy valamelyik kései zongoraverseny fináléja vagy a Figaro nyitánya, esetleg a versenyművek egyike szólal majd meg, hogy a testek mozgását kísérje. Ám a társulat keresztülhúzta számításaimat, mert rövid lélegzetű darabocskákat, egy operarészletet valamint egy teljes zongoraszonátát választott, hogy ezekre négy fiatal fiú és négy izgalmas bakfis táncikáljon a szerző zenéjéhez koreografált improvizatív modorban. Az első blokk volt számomra az unalmasabb, mert semmiféle kohézió, érdekes ötlet, lebilincselő teljesítmény nem mutatkozott meg a színpadon, csak nyolc fiatal test ugrabugrált esetlegesen, mintha a rendezői utasítás annyi lett volna: elindítjuk a lemezt, aztán majd csak lesz valami, igyekezzetek, hátha összejön ebből egy előadás. Ezt a szedett-vedett lötyögést pedig siralmas poénok akarták humorossá hangolni, például egy női térd általi viccesnek szánt herénrúgás, amelyen egyébként az értő publikum jókorát derült.

A második részben legalább némi koncepcióra leltem. A díszlet ezúttal színes leplek helyett egy virtuális uszoda volt, nyolc számozott rajtkővel, a fiúk úszósapkában, a lányok rizsporos parókában jelentek meg, s a közös produkció mellett páran önálló képességeiket is bemutatták. Közben leereszkedett a zsinórpadlásról egy mentőöv is, melyre az egyik lány párszor felkapaszkodott, aztán visszahuppant a földre. Mozart impresszionizmusa nagyjából megfelelő színpadi környezetben és ötletekben talált megidézésre, ám a fiatal táncosok néhány mozdulatsorból és gesztusból álló szegényes kelléktára a hosszú szonátával megfejelve még így is rendkívül fárasztóvá tették az előadás végigülését. Fejvesztve menekültem a helyszínről, s azóta sem tudtam eldönteni, vajon én vagyok javíthatatlan táncanalfabéta, vagy pedig valóban egy közepes előadásban részesültem?